Pain doesn't hurt - if it's all you've ever felt

Ki ne ismerné Bethany Dillon gyönyörű dalát?

Annyira a magaménak érzem minden sorát. Olyan fájdalmas az egész. Jó lenne, ha egyszer végre a tükörbe nézve nem a sírás fogna el, hanem egy csipetnyi elégedettség. Tudom van ennél fontosabb, de aki olyan csúnya, mint én az megérti miről beszélek. Persze nem áll szándékomban magamról képet feltenni, de szerintem el tudod épzelni. A mondás, miszerint a belső a legfontosabb, hülyeség. Ezt egy hozzám hasonlóan csúnya ember találhatta ki és ezzel nyugtatgatta magát egy életen keresztül. Én azonban sajnos nem vagyok ennyire naiv. Szeretném, ha egyszer végre valaki nem úgy és azért ölelne meg, mert muszáj, hanem mert szépnek talál, örömét leli abban, hogy hozzámérhet.

A testem annyira ocsmány, hogy még magam is undorodom tőle. Más miért ne tenné?

Persze ebből a kettősségből is elegem van már. Alapból nem érdekel, hogy mások mit gondolak rólam, hát akkor miért bánom. Sőt még a magányt is szeretem. Csak néha elegem van belőle. Mint a filmekből, ahol a magányos, kirekesztett hősnő egy mesésen gyönyörű lány, aki a barátai közé megy haza a forgatásról és nem egy üres szobába, ahol én élek.

Ezért van elegem az 55 kilómból is. Leírva nem sok - tényleg - de aki viseli és még ronda is, annak rengeteg. A rengeteg zsír, ami méregként gyülemlik a bőröm alatt annyira hányingerkeltő, annyira visszataszító. Meg akarok szabadulni tőle. Talán akkor a lelkem súlya is kisebb lesz, mert mostanra alig bírom viselni. Ez az egész olyan, mintha egy kígyó körbetekeredne a mellkasomon és csak szorítana és nem engedné, hogy fellélegezzek.

Meg akarok szabadulni a szorítástól és végre levegőt akarok venni!

Hát, ezen is túlvagyok. A műtét jól sikerült, a fájdalmaim teljesen megszűntek.

Ezen kívül nem tudok mit írni. Próbálom összeszedni magam és rendbe tenni az életem. Csak egyvalami motoszkál bennem, aminek nem nagyon kellene teret engednem.

Ez az anorexia. De erről majd legközelebb...

Nem tudom, mikor írok legközelebb.

Vigyázz magadra!

Folytatódik a véget nem érő harc, az életem, ami eddig sem volt épp mesébe illő, de most...

Azon az ominózus éjszakán, amikor az előző bejegyzésemet írtam, bevettem jópár szem fájdalomcsillapítót - persze hasztalan. Végül sikerült pár órát aludnom, de a tegnapelőttöm pokoli vot. Nem csak a szokásos fájdalmaim kínoztak, de még a gyomromat is sikerült tönkretennem. Kicsit túladagoltam magam.

Tegnap idegösszeomlást kaptam - megint. Egész nap bőgtem, a szemem teljesen kikészült, lepergett előttem az életem és rájöttem, hogy semminek semmi értelme. Mert tehetek bármit, már soha nem leszek az az erős, boldog lány, ak egykor voltam. Elveszítettem az emberekbe vetett bizalmam, megkeseredtem és már nincs visszaút.

Az is fáj, hogy a családomnak mindezt végig kell néznie. Itt ültek és nem tudtak semmi bíztatót mondani. A háziorvosom azt mondta, szeretne egyszer végre boldognak látni. talán majd egy másik életben...

Tolódött a műtétem egy nappal, így csak jövőhét szerdán műtenek. Ha teheted, szoríts nekem. Rohadt nagy szükségem lesz rá.

Egyébként tegnap éjjel 3 órát hoztam össze, ennyit aludtam.Aztán a fél napot Miskolcon töltöttem az egyik dokimnál. Már csak sétapálcával tudok közlekedni, így az emberek szánakozó tekintettől kísérve tetem mg azt a sok száz métert, amt nagyon nem az én lábamnak találtak ki.

Most délután aludtam pár órát, de csak felerősödtek a fájdalmaim. Jó lenne néha feladni..

.

csak megdögleni, ez minden, amit akarok

már nem számolom hány fájapítón vagyok túl de beveszeke nál semmi

nem hasz még párat

meg a vágások sem  enyhít

így nem tudok tovább élni a kurva életbe

saak meghalni

Vajon más blogokon sem nagyon írnak hozzászólást? Én már hónapok óta nem kaptam. Mondjuk az én életem nem is olyan figyelemreméltó, hogy hozzá kelljen fűzni bármit is, így megértelek, ha nem írsz.

Megkaptam a hőn áhított kutyám, majd teszek fel róla képet, egyszerűen imádom.

Felszedtem pár kilót, ez elkeserít, de legalább már van mellem. Talán a megoldás nem is a koplalásban, hanem a sportban rejlik. De nehéz. Most 55 kg vagyok kb, de 10-zel kevesebb szeretnék lenni. Igen, tudom most mire gondolsz, de ne aggódj. Én soha nem érem el a célom. Bár ha fogynék, újból csak a mellem tűnne el. Már magam sem tudom, mit akarok. Ennél már az is jobb lenne, ha agyon éheztetném magam. A bizonytalanság minden fájdalomnál jobban marcangolja a lelkem.

Nem csak ami a súlyomat illeti, bár az sajnos nálam elég döntő. Az élet minden területén. Porba hullottak a terveim a tanulással kapcolatban és a barátokkal is. Egyedül vagyok és senki le se szarja a fejem - már elnézést, de egy kicsit elragadtattam magam.

Érezted már magad gyönyörűnek? Milyen az? Elmeséled?

Én még nem éreztem ezt soha. Ha mégis, az már olyan régen volt, hogy el is feéejtettem... Van az a mondás: a tükör hazudik. Az a hazug, aki ezt mondja. Én sosem voltam szép és ez fáj. Ember vagyok és én is vágyomm arra, hogy a lelkem otthonra találjon a testemben.

Egyszer az iskola mögött álltam, s elment mellettem két srác - de ezt már biztosan meséltem -, az egyikük azt mondta: de csúf, mire a másik: ronda, mint a bűn... Hát köszönöm, én is hasonló véleményen vagyok. De darbokra hullik a lelkem, ha meglátom a tükörképem, a lelkem pedig zokog. Siratja nemcsak a hitvány porhüvelyt, amelyre kárhoztatott, de magát a létezést is. Mert számára ez nem csupán, sőt egyáltalán nem élet. Ez maga a sírig tartó szenvedés. Pokol érkezett velem a földre, s nem érdemlem meg, hogy lélegezzek.

És a legfrissebb fájdalmam, amely újra a felszínre tört, és kínt és szenvedést okozzon nekem a csúfságom. Mert lehetne a testem úgy is beteg, hogy szép. Akkor talán nem undorodnék magamtól olyannyira... És  ez megint csak egy olyan ábránd, melyet hiába kergetek. Ő kacag rajtam és  tovaszáll, én meg vergődöm egyedül a mocsárban.

Valaki nem akar kommentet írni?

Reggel ráálltam a mérlegre: 56kg. Csak az a szar, hogy már 51 is voltam. Annyira elegem van már abból, hogy kövér vagyok. Ez az egyetlen dolog a testemen, amit irányítani tudnék, ha nem lennék ilyen szánalmasan gyenge. A tükörbe nézve egy monstrum néz vissza rám. Hol itt a báj, a kecsesség? Csak zsír, amerre csak nézek zsír. Olyan nagy kérés az élettől egy kis erő, egy csipetnyi pozitívum? Úgy látszik, igen. Mert ugye miért is lennék csak egy kicsit is boldog, nem is tudom, milyen az. Pár kiló minusz lenne az egész, de mit tegyek, ha nekem még ez sem sikerül?!

Frankón éjszaka van és én fél órával ezelőtt arra ébredtem, hogy majd meghalok, annyira fáj a gerincem. Rögtön nyúltam is a fájdalomcsillapítóért, de ha így megy tovább, beveszek még egy szemet, mert ebből nem lesz alvás. Szóval a gyógyszer nem használt, ergo jött a penge. Nem vágtam meg magam, nem kell parázni - én csak karcolgatok. Az a csípő, feszítő fájdalom ha csak egy kicsit is, de elmulasztja a másikat. Vagy inkább elvonja róla a figyelmem... Ennek így szinte nyoma sem marad, nem úgy, mintha mélyen vágnék. Meg sem tudnám tenni, annyira szánalmasan gyenge vagyok.

Új: pár perce ráálltam a mérlegre - 57,5kg. Én mindjárt sírok. Ez nem igaz! Le akarok fogyni, de nincsen hozzá akaraterőm. Semmihez sincs... Amikor este elmentem a tükör előtt, majdnem felsikoltottam, amikor megláttam magam oldalról. Bár lennének még könnyeim, hogy kiadhassam a fájdalmam.

Az elmúlt hetekben megérintett a szerelem is, de csak azért, hogy utána csalódással a nyomában semmivé foszoljon. Igazából nem volt ez más, mint ábránd a részemről. De így is fáj. Tudod, nekem már mindegy lenne, hogy lány vagy fiú, csak szeressen valaki. Ne hálából vagy szánalomból öleljen meg. Vajon lesz egyszer valakim, aki szeretni fog, aki képes lesz felülemelkedni a testem hibáin és az önutálatomon? Kétlem... Te mit gondolsz?

Tegnap Miskolcon voltam anyával és tesómmal, hogy meglátogassuk az egyik rokonom a kórházban. Hál' Istennek már jobban van... De akkor és ott valami istentelen pánik jött rám. Hiszen nemsokára én is egy ilyen helyen leszek és...

Előtte beugrottunk a Plázába, szóval ha láttál egy emóst lila tincsekkel a hajában, az én voltam.

Pokoli éjszakám volt, bevettem vagy 3 szem fájdalomcsillapítót. Az ideggyógyászom azt mondta, abból amit én szedek, ennyit egy hét alatt szabad csak bevenni. Hát köszönöm, akkor akár meg is dögölhetek, mert ez már olyan szintű fájdalom, amit még én sem vagyok képes elviselni. Amúgy elkezdtem újra írni, valamivel le kellett kötni magam. Csak ihletem nincs.

Szereted a pillangókat? Én imádom őket...

Először is rohadtul érzem magam, amiért ilyen sokáig nem írtam, pedig sokat jelent nekem ez a blog. Ez vagyok én, semmit nem tudok rendesen végigvinni...

Ahogy a cím is mutatja dokinál voltam. A szitu: augusztus 5-én megműtenek. Diagnózis:a gerincvelőburkon elhelyezkedő jóindulatú daganat fájdalmat okoz, szóval ez az - a szorongás mellett - amiért nem tudok aludni. Félek, mindig félek. Szánalmas, nem? Ez lesz a 12. műtétem és még mindig nem szoktam meg. Annyira gyáva vagyok. Gyáva, és nagyon gyenge ehhez az élethez. Néha úgy feladnám...

Aztán látom a családom, és elönt a lelkiismeretfurdalás, mert ilyen vagyok. Pedig hálásnak kellene lennem - az is vagyok! Ők az egyedüli ok, amiért még tartom magam. Hányszor játszom el, hogy minden rendben, bemegyek a szobámba, letörlöm a könnyeimet, aztán kimegyek és énekelek, táncolok, bohóckodok... Mint egy bohóc a színpadon. Ez valami dalban is benne volt...

Az édesanyám már elvesztette a testvérét, az öcsém, ha rajtam múlik - nem fogja!

De nagyon fájdalmas dolog erősnek lenni. Ezt talán már írtam is. Képtelen vagyok megfelelni önmagamnak. Ha tudnád, mit érzek amikor a tükörbe nézek...

Egy utolsó senkit.

Hogy mit lát más? Egy kis hőst, aki annyi mindenen átment, mégis milyen okos, aranyos, kedves bla.bla.bla...

Csakhogy én rohadtul nem érdemlem meg az elismerést, amivel kitüntetnek. Senki nem kérdezte meg, hogy akarom-e, hogy betoljanak 4 évesen a műtőbe stb.

El van itt mindenki rohadtul tévedve!

Persze senki sem annyira, mint én.

Tudod mi az? Segítek:

http://www.coreorthopaedic.com/images/core_mri.JPEG

Ez az átokverte szar. Sokat köszönhetek neki, tényleg. De attól még gyűlölöm. Felfektetnek arra az izére, aztán betolnak a gépbe. előtte persze kikötöznek úgy, hogy alig kapsz levegőt. Velem legalábbis ezt teszik. Oké, odabent aztán nem sok hely van, szóval egy olyan klausztrofóbiásnak, mint én, nem túl kellemes a vizsgálat. Ja, és még jön hozzá az agorafóbiám, amit többek között a kiszolgáltatottság érzése és a hangos zajok idéznek elő nálam. Mert zajok vannak ezerrel. Én meg ugye pánikbeteg is vagyok, alakul már? És ez még mindig nem minden. A vizsgálat olykor egy órán át is tarthat - nálam, naná. És holnap nekem kettőt csinálnak egyszeere.  És még mindig nincs itt a sztori vége, mert ugye kábé félidőben kihúzzák az embert és adnak neki egy fasza kis inyjekciót. Persze, aki annyit kapott már, mint én szarrá szúrt vénákkal érkezik és a biztonság kedvéért beültetnek a kezembe majd egy kibaszott branült, hogy teljes legyen a kép. Én meg kurvára félek. Egész nap bőgök - most is - ezért írok ilyen rondán. Be vagyok szarva.

Annyira utálom az életem.

Az lett a bizonyítványom, bizony. Örülök neki, hogyne örülnék, csak az idegsebészem ne akarná felnyitni a koponyámat annyira...

Amúgy tudom ám, hogy rég nem írtam, nem is próbálok kibúvót keresni. Most, hogy végre nem köt a suli, újra írni szeretnék. Az ihletet az az észrevételem adta, hogy eddig még soha nem volt olyan nős férfi tanárom, aki NE az egykori tanítványát vette volna el. Ebből már nem nehéz kitalálni, következő 'művem' - az elveimmel ellentétben, miszerint ne írj olyanról, amit nem ismersz - egy csipetnyi romantikát is fog tartalmazni. Sőt, a saját épelméjűségemért nem kezeskedve kijelenthelem, hogy egy 'kis' 18-as tartalom sem kizárt. De persze nem én írnám, ha nem az érzelmek bizonytalan ingoványa adná a talajt a történethez. Na, ezt jólmegaztmondtam.

Most  csak ennyit bírtam kinyögni. Azért remélem van, aki olvas majd...

Illusztráció eddigi irományaimhoz:

Szóval, amiről írni akartam? Nem kapok levegőt. Ezalatt azt értem, hogy abszolút nincs életem, szabadságpm. Minden egyes napom itthon töltöm, de ha megyek valahová, azt is családi kísérettel teszem. Helyzetemet tekintve ez nem meglepő, de nagyon nehéz, hogy nincs magánéletem.

Magántanuló vagyok, az addig oké, csakhogy anya nem tud elmenni miattam dolgozni, mert bármikor jöhet egy műtét, meg úgy alapjába véve is, rám vigyázni kell. Szerintük. Úgyhogy minden délelőtt itthon vagyok anyával, akinek a közelsége kiborít. Szeretem, meg minden, csak egy kicsit sok belőle. Egy kicsit nagyon. Egyszerűen úgy érzem, nem kapok tőle levegőt. Állandóan bejön valamiért a szobámba megnézni. Sokkal jobb lenne egyedül itthon. Bömböltetnék valami zenét, néha tanulnék...

Annyira vágyom egy kis magánszférára. Ez persze nem lehetséges

Amúgy kezdek nagyon emo lenni, mondjuk én ezt meg is engedhetem magamnak. Tesómat teljesen kiborítom ezzel, nagyon nem bírja őket. Amúgy anya észrvette a vágásokat. Azt hazudtam, hogy egy karkötőtől vannak, bevette. Tesómnak elmondtam az igazságot, ő szimplán lehülyézett. Nem vártam tőle semmi mást. De azért ezt mégsem kellett volna. Én vagyok a hülye. El kellene már végre fogadnam, hogy nem bízhatok meg senkiben, de legfőképpen önmagamban nem.

Na ennyit arról, hogy nem teszem meg soha többet. Az egész egy zsilettpengével kezdődött. Gondoltam, annyiak fájdalmát oldja a penge, kipróbálom. Tudom, most azt hiszed, nem vagyok normális - és igazad is van - de ha az én életemet éled semmi sem az. Szóval este fogtam és leültem. Csak karcolgattam a csuklóm alatti részt, nem az ereimet, és végül nem ejtettem mély sebeket magamon. Aztán lefeküdtem aludni. Ez nálam egy éjszaka kb. 3-4 órát jelent, utána csak szenvedek a fekvés okozta fájdalomtól. Szóval 2 körül felkeltem és már nem is tudom miért, felkapcsoltam a kislámpát azzal a kezemmel. Megállt bennem az ütő. A karom tele volt véres hegekkel, először nagyon megijedtem. Ez az érzés azonban nem tartott sokáig. Valahogy elégedett voltam magammal. Ha már nem lehetek rendesen anorexiás (lásd korábbi bejegyzések), akkor öncsonkító leszek?

Nem tudom, de azóta még egyszer megtettem. Engem nem a fájdalom hoz lázba, hisz' az nekem semmi ahhoz képest amit minden nap érzek. Engem a hegek látványa boldogít. Persze most állandóan hosszúújjút kell hordanom és rejtegetnem azokat a családom elől. Amúgy ezzel kapcsolatban még majd mondok valamit, de sajnos most nincs rá időm. Majd éjszaka.

Ja, és amíg el nem felejtem küldök neked M.G. egy nagy ölelést a hozzászólásaidért. Nagyon jólesik, hogy követed az én kis életem.

Ma este megvágtam a csuklóm. Megbántam és nem teszem meg soha többet.

A mondás úgy tartja, ilyet kell önteni a pohárba. Én is ezt tettem.

Elmondtam édesanyámnak mindazt, amit itt már megtettem, és rohadt dolog volt látni, hogy mennyire megsebeztem őt már megint. Én csak őszinte akartam lenni, inkább hallgattam volna. Kegyetlen érzés, hogy a családom miattam szenved.

Amúgy kaptam pár kommentet, nagyon örültem neki! Én nem is gondoltam volna, hogy vannak, akik tényles olvassák. Jó érzés, hogy vannak páran... Szóval, hogy vagytok.

Én tényleg próbálok erős lenni, összeszedni magam, de ez nagyon nehéz. Amikor először voltam a pszichiáteremnél és arra panaszkodtam neki, hogy gyenge vagyok, egyből lehurrogott, persze csak tök kedvesen. Azt mondta, azok az emberek, akik gyerekkoruktól kezdve annyi szenvedésnek és fájdalomnak vannak kitéve, mint én, eszméletlenül erős emberek, és végigcsinálnak olyan dolgokat, amibe mások belegebednek. Ez így mind szép és jó, de mint egy ilyen alany, hagy jelentsem ki, hogy (oké, mondjuk, hogy erős vagyok) olykor rohadtul fáj erősnek lenni, vagy legalább annak látszani.

Ja, amúgy páran úgy vettétek le, hogy öngyilkos gondolataim vannak. Ja, ez így van, de ezek csak gondolatok. Hidd el, a helyemben neked is lennének. De nyugi van. Nem vagyok ennyire önző. Egyrészt nem dobnám csak úgy el 17 év (04.19-én töltöttem be) munkáját, amit én és a családom együtt vittünk véghez. Másrészt épp elég időt töltöttem idegsebészeten, daganatos gyermekek, olykor csecsemők között ahhoz, hogy tudjam, mennyi az élet. Túl fiatalon láttam édesanyát, aki rákos kisbabáját az ölében tartotta, tudta, hogy a csöppség bármelyik percben itthagyhatja, de nem sírt. Nem tudom, mi lett velük, de szavait még mindig hallani vélem: Nem adjuk fel.

Jó lenne, ha én is ilyen lennék. Csakhogy az én alagutam végén a fény semmi jót nem ígér. Az csak egy metrószerelvényé, ami száguld felém és én tudom, hiába futok, utolér.

Írtam egy elég gyenge sztorit, elég depis (most meglepődtél, mi?:-)). Dorka - aki egy nagyon megindító kommentet adott nekem ajándékba - mondta, hogy szivesen (ez most hosszú vagy rövid i?) olvasna tőlem. Hát tessék, felelőséget nem válalok:

http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=30844

Ja, rohadtul egyedül érzem magam. Mert a többi tizenéves mit csilál? Szórakozik, pasizik, csajozik... Én meg? Szenvedek.

Ülök egyedül a sötét szobámban és agyalok. Végiggondoltam, mi vár rám:

Nem lehet gyermekem - amibe a szívem hasad bele. Nagy rá az esély, hogy örökölné valamelyik betegségemet, és önző dolog lenne a részemről valakit olyan élettel megajándékozni, mint az enyém.

Nem megyek férjhez, nem mintha a magamfajta valakinek is kellene. Nem akarom valaki másnak az életét is tönkretenni. Ráadásul én utálom magam. Hogy szerethetne így bárki is engem? És őszintén abban is kételkedek, hogy én tudnék valakit szeretni.

Egyre inkább eltávolodok az emberektől. Barátaim sincsenek. Már olyan igaziak. De hogyan is lehetnének?

Én nem arra születtem, hogy boldog legyek. Akkor mi értelme van az életemnek? Ha minden éjjel egyedül sírom álomba magam? Ha a lelki és fizikai fájdalom megöli a lelkem? Vagy már rég halott vagyok? Magántanuló vagyok, de néha azért bemegyek.Mit gondolsz, mit érzek a sok boldog, gondtalan kamasz láttán? Látom őket csókolózni, ölelkezni, és csak bele akarok végre halni ebbe a rohadt fájdalomba, hogy ne kínozzon tovább.

Mi a sz*r az egészben? Hogy semmi nem fog megváltozni. Soha. És ennek ellenére keressek minden nap egy rohadt okot, hogy ne vágjam fel az ereimet...

A cím most sem hazudik, rohadtul félek az irodalom kisérettségitől, de sajna ezen is túl kell esni. Most csak ennyi közölnivalóm van, de jöjjenek a tőlem már megszokott ikonok, amik mindig a jelenlegi hangulatomat tükrözik:

Azt hiszem, nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláld, ma a pszichiátrián voltam, most meg még a háziorvoshoz is el kell majd mennem. Elegem van az orvosokból, de nagyon. Ja, amúgy a pszichiátrián láttam egy iszonyatosan, gyönyörűen vékony lányt - tuti anás. Gyűlölöm, hogy én nem lehetek az. Tudom, most hülyének tartassz, de hidd el, szar érzés, hogy ennem kell, hogy nehogy a többi szar betegség elhatalmasodjon rajtam. Ha nem érzed, amit én, nem érthetsz. És ne is akarj megérteni - soha.

Mint ahogyan arra a cím is utal, már rég nem írtam. Ennek kb. egy oka van, hogy az életem maga az unalom - hál' Istennek. Nem sok minden történik velem. Minden éjszakám maga a pokol, de már kezdem meg szokni. Ami a súlyomat illeti nem kell félteni, zabállok, mint egy állat. Gyűlölöm magam ezért. Amúgy rájöttem, jó ez a blogos izé, mindent leírhatok, a tévhitekkel ellentétben úgysem olvassa senki. Jól teszitek. Miért lennétek kíváncsiak rám? Még én sem vagyok az magamra...

Magántanuló, naná...

Ugyanúgy be kell járnom, csak néha maradhatok itthon, ha nagyon rossz éjszakámm volt. Nem baj, legalább már hat az antidepi. Amúgy járom az orvosokat. Ennyi az életem. Rohadtul egyedül vagyok. Akarok egy kutyát, de úgysem lesz. Ja, nehogy legyen valakim. Talán mégsem hat a bogyó?

Magántanuló lettem! El sem hiszem. Persze be kell majd néha mennem, de így már azért sokkal jobb. Legalább az antidepit sem hiába szedem majd.

Meditációs zene és fájdalomcsillapító: ez a kettő együtt elaltat. Csak ajánlani tudom. A fájdalom persze nem múlik, csak csillapszik, de ez is több a semminél. Jó lenne hinni, hogy egyszer vége lesz. De ez nem igaz. Nem áltatom magam. Hétfőn megyek az egyik dokimhoz, félek egy kicsit. Majd meglátjuk.

Amúgy megint rámtört, hogy kövér vagyok. Tényleg híztam 1-2 kilót, de én többnek látom. Utálom, hogy nem tudom reálisan látni magam. De nyugi, nem fogom halálra fogyasztani magam. Nem tehetem. De olyan jó lenne lefogyni... Olyan jó lenne...

Pain doesn't hurt - if it's all you've ever felt

Messze innen. Olyan jó lenne ott. Egy nagy, nagy országban, ahol senki nem ismer. Ahol csak élsz napról napra, egyedül egy kis lakásban. Ahol senki nem kér rajtad számon semmit. Ahol nincs, aki megkérdezze, miért nem kapcsolod fel a villanyt, senki nem akar beléd ételt diktálni. Ahol végre nincs egy olyan intézmény, amely elvárja minden nap, hogy megjelenj, hogy teljesíts.
Ahol játszanod kell. Játszanod, hogy köszönöd szépen, jól vagy. Hogy barátaid vannak, s hogy te is az vagy valakinek. Hogy érdekel a problémájuk.
Csakhogy a tiedre senki nem figyel. A színésznek az előadás előtt görcsben áll a gyomra. A tiéd is. Minden reggel, miközben készülődsz. Legszívesebben elrohannál. Hogy hová, az teljesen mindegy. Csak hogy kicsit végre egyedül lehessetek. Te és a fájdalmad. Csak ő maradt neked.
Menekülnél mások boldogsága elól. Ez az, ami igazán bánt. A fájdalmat már rég megszoktad. Olyan ő neked, akár egy jóbarát, aki soha nem hagy el. S ha mégis csak annira, hogy még erősebben térhessen vissza.
A boldogság számodra csupán egy szó. Nem bír jelemtéssel. Olyan, akár a halál. Beszélnek róla. Többen is állítják, hogy jól ismerik - már jártak ott.
Hiszel nekik? Én nem. Bízol bennük? én nem.
De várj! Van még tovább! Vannak, akik azt állítják, szenvednek. Hogy nincs senkijük. Vajon sejted-e, hogy megint csak hazudnak? A te fájdalmad, a te magányod nem ismeri senki. Nem érthetik, miért. A miért egy nehéz kérdés. Nem lehet rá pár szóban válaszolni. A miért mindnkinek mást jelent. De neked többet. Söbbet annál, mint bárki is megérthetné. Már attól több vagy, hogy te tudsz valamit, amit ők soha nem lesznek képesek felfogni: a választ nem látni, nem hallani, nem érteni kell.
Érezni csak. Elmerülni benne, hisz oly tömény, oly csodálatos. Csábít, hogy az övé légy. Sokan járnak világfájdalommal az arcukon. Üresek. Belül semmi sincs. Szeretnének hozzánk tartozni. Soha. Soha, mert a mi fájdalmunk mélyebb annál,  minthogy jegyeit magunkon hordozzuk.
Mi egyedül sírunk. Odabent szenvedünk. Ezért vannak az elvárások, mert nem lát beléd senki. Mert nem engeded. Ne is tedd! Ne hagyd, hogy más is szenvedjen. Hogy más is érezzen. Hogy más is MI legyen.

Hát újra itt. Mint ahogyan azt a cím is mutatja, túl vagyok egy hosszú, nagyon hosszú éjszakán. Kb. 3 órát aludtam, éjjel 1 óta fent vagyok. És ami a legszebb, hogy egész végig iszonyú fájdalmaim voltak. Fájdalomcsillapító? Felesleges. Felesleges, mert ha minden alkalommal bevennék egyet, mikor fáj valamim, már rég gyógyszermérgezést kaptam vlna. Ahogy a háziorvosom mondta:

Meg kell tanulnom eggyüttélni a betegségemmel!

 (bekaphatja - már elnézést az obszcén kifejezésért) Az idegsebészem szavait idézve pedig:

Tűrni kell.

 (azt csinálom 17 éve)

Na mindegy. Azt mondtam már, hogy utálok suliba járni? Nem? Pedig így igaz. Megtehetném, hogy magántanulónak megyek, sőt, én az is akarok lenni. Csak a szüleim nem engedik, nem akarják, hogy antiszociális legyek. Na persze... Sajnos van egy rossz hírem, már rég az vagyok.

Az emberek vagy úgy néznem rám, mint egy jis hősre, vagy szánalmasnak találnak, lenéznek. Egyik sem túl kellemes, elhihetitek. Az a k***asok elvárás. Kezd már nagyon elegem lenni.

A helyzetet tovább fokozza, hogy ma látogatóink lesznek: egy barátnőm, meg persze az új pasija. Naná, nem én hívtam meg őket. A tesóm, meg anyám. Ezutóbbinak mániája, hogy be kellene pasiznom. No comment. Még igazi barátaim sincsenek. Az is igaz, hogy nekem nagyok az elvárásaim. Ez van. Na de most őszintén, ki akarna engem?