Ja, rohadtul egyedül érzem magam. Mert a többi tizenéves mit csilál? Szórakozik, pasizik, csajozik... Én meg? Szenvedek.
Ülök egyedül a sötét szobámban és agyalok. Végiggondoltam, mi vár rám:
Nem lehet gyermekem - amibe a szívem hasad bele. Nagy rá az esély, hogy örökölné valamelyik betegségemet, és önző dolog lenne a részemről valakit olyan élettel megajándékozni, mint az enyém.
Nem megyek férjhez, nem mintha a magamfajta valakinek is kellene. Nem akarom valaki másnak az életét is tönkretenni. Ráadásul én utálom magam. Hogy szerethetne így bárki is engem? És őszintén abban is kételkedek, hogy én tudnék valakit szeretni.
Egyre inkább eltávolodok az emberektől. Barátaim sincsenek. Már olyan igaziak. De hogyan is lehetnének?
Én nem arra születtem, hogy boldog legyek. Akkor mi értelme van az életemnek? Ha minden éjjel egyedül sírom álomba magam? Ha a lelki és fizikai fájdalom megöli a lelkem? Vagy már rég halott vagyok? Magántanuló vagyok, de néha azért bemegyek.Mit gondolsz, mit érzek a sok boldog, gondtalan kamasz láttán? Látom őket csókolózni, ölelkezni, és csak bele akarok végre halni ebbe a rohadt fájdalomba, hogy ne kínozzon tovább.
Mi a sz*r az egészben? Hogy semmi nem fog megváltozni. Soha. És ennek ellenére keressek minden nap egy rohadt okot, hogy ne vágjam fel az ereimet...