Frankón éjszaka van és én fél órával ezelőtt arra ébredtem, hogy majd meghalok, annyira fáj a gerincem. Rögtön nyúltam is a fájdalomcsillapítóért, de ha így megy tovább, beveszek még egy szemet, mert ebből nem lesz alvás. Szóval a gyógyszer nem használt, ergo jött a penge. Nem vágtam meg magam, nem kell parázni - én csak karcolgatok. Az a csípő, feszítő fájdalom ha csak egy kicsit is, de elmulasztja a másikat. Vagy inkább elvonja róla a figyelmem... Ennek így szinte nyoma sem marad, nem úgy, mintha mélyen vágnék. Meg sem tudnám tenni, annyira szánalmasan gyenge vagyok.

Új: pár perce ráálltam a mérlegre - 57,5kg. Én mindjárt sírok. Ez nem igaz! Le akarok fogyni, de nincsen hozzá akaraterőm. Semmihez sincs... Amikor este elmentem a tükör előtt, majdnem felsikoltottam, amikor megláttam magam oldalról. Bár lennének még könnyeim, hogy kiadhassam a fájdalmam.

Az elmúlt hetekben megérintett a szerelem is, de csak azért, hogy utána csalódással a nyomában semmivé foszoljon. Igazából nem volt ez más, mint ábránd a részemről. De így is fáj. Tudod, nekem már mindegy lenne, hogy lány vagy fiú, csak szeressen valaki. Ne hálából vagy szánalomból öleljen meg. Vajon lesz egyszer valakim, aki szeretni fog, aki képes lesz felülemelkedni a testem hibáin és az önutálatomon? Kétlem... Te mit gondolsz?