Na ennyit arról, hogy nem teszem meg soha többet. Az egész egy zsilettpengével kezdődött. Gondoltam, annyiak fájdalmát oldja a penge, kipróbálom. Tudom, most azt hiszed, nem vagyok normális - és igazad is van - de ha az én életemet éled semmi sem az. Szóval este fogtam és leültem. Csak karcolgattam a csuklóm alatti részt, nem az ereimet, és végül nem ejtettem mély sebeket magamon. Aztán lefeküdtem aludni. Ez nálam egy éjszaka kb. 3-4 órát jelent, utána csak szenvedek a fekvés okozta fájdalomtól. Szóval 2 körül felkeltem és már nem is tudom miért, felkapcsoltam a kislámpát azzal a kezemmel. Megállt bennem az ütő. A karom tele volt véres hegekkel, először nagyon megijedtem. Ez az érzés azonban nem tartott sokáig. Valahogy elégedett voltam magammal. Ha már nem lehetek rendesen anorexiás (lásd korábbi bejegyzések), akkor öncsonkító leszek?

Nem tudom, de azóta még egyszer megtettem. Engem nem a fájdalom hoz lázba, hisz' az nekem semmi ahhoz képest amit minden nap érzek. Engem a hegek látványa boldogít. Persze most állandóan hosszúújjút kell hordanom és rejtegetnem azokat a családom elől. Amúgy ezzel kapcsolatban még majd mondok valamit, de sajnos most nincs rá időm. Majd éjszaka.

Ja, és amíg el nem felejtem küldök neked M.G. egy nagy ölelést a hozzászólásaidért. Nagyon jólesik, hogy követed az én kis életem.