Ki ne ismerné Bethany Dillon gyönyörű dalát?

Annyira a magaménak érzem minden sorát. Olyan fájdalmas az egész. Jó lenne, ha egyszer végre a tükörbe nézve nem a sírás fogna el, hanem egy csipetnyi elégedettség. Tudom van ennél fontosabb, de aki olyan csúnya, mint én az megérti miről beszélek. Persze nem áll szándékomban magamról képet feltenni, de szerintem el tudod épzelni. A mondás, miszerint a belső a legfontosabb, hülyeség. Ezt egy hozzám hasonlóan csúnya ember találhatta ki és ezzel nyugtatgatta magát egy életen keresztül. Én azonban sajnos nem vagyok ennyire naiv. Szeretném, ha egyszer végre valaki nem úgy és azért ölelne meg, mert muszáj, hanem mert szépnek talál, örömét leli abban, hogy hozzámérhet.

A testem annyira ocsmány, hogy még magam is undorodom tőle. Más miért ne tenné?

Persze ebből a kettősségből is elegem van már. Alapból nem érdekel, hogy mások mit gondolak rólam, hát akkor miért bánom. Sőt még a magányt is szeretem. Csak néha elegem van belőle. Mint a filmekből, ahol a magányos, kirekesztett hősnő egy mesésen gyönyörű lány, aki a barátai közé megy haza a forgatásról és nem egy üres szobába, ahol én élek.

Ezért van elegem az 55 kilómból is. Leírva nem sok - tényleg - de aki viseli és még ronda is, annak rengeteg. A rengeteg zsír, ami méregként gyülemlik a bőröm alatt annyira hányingerkeltő, annyira visszataszító. Meg akarok szabadulni tőle. Talán akkor a lelkem súlya is kisebb lesz, mert mostanra alig bírom viselni. Ez az egész olyan, mintha egy kígyó körbetekeredne a mellkasomon és csak szorítana és nem engedné, hogy fellélegezzek.

Meg akarok szabadulni a szorítástól és végre levegőt akarok venni!