A dolgok valahogy teljesen kicsúsztak a kezemből. Az irányítás már rég valami magasabbrendű kezében vagyok, én pedig mint paszív elszenvedő... nem esek kétségbe! Ez tőlem hatalmas dolog! Én magam sem értem, hogy hogy nem tépem a hajam és sikítok torkom szakadtából. Szidnom kellene a sorsot, a tanárokat, magam és mindenki mást is. Helyette teljes lelki nyugalommal gépelgetek most is a kávémat iszogatva. Most valahogy úgy vagyok vele, hogy megteszem, ami tőlem tellik, többet úgyse tudok. Más is bukott már meg ebből-abból a világtörténelem során, s nálam bár most még semmi nem végleges, de sajnos elkerülhetetlen. Tőlem senki ne is várjon többet. Olvasgatom a könyveket, próbálom levadászni a tanárokat lehetőségek után kutatva, törekszem arra, hogy a vizsgáim, amikből még minimum 8 van, és a doki-látogatásaim ne üssék egymást - éééééés ennyi. Tehetek ennél többet? Talán, de milyen áron?
Nekem most fontos, hogy tudok enni, aludni, nem akarok kinyiffani és nem sírok napi 24 órában. Korlátaim vannak, amiket mindig legyőztem eddigi életem során. Ezt a jó szokásomat nem áll szándékomban feladni. De most pihennék.
Egy vizsgaidőszak nem a legmegfelelőbb alkalom erre, de ez van. Mindenki tehet egy szivességet. Nem, ezt nem rossz értelemben értem. Senkire nem haragszom. Ez most így jött össze.
Te jó ég, már csak ey füves cigi hiányzik a kezemből :D De tényleg így gondolom!
És az vesse rám az első követ, aki az idegösszeomlást és a gyomorfekélyt választaná a buddha-állapot helyett! :)
És amit most végtelenítve hallgatok:
https://www.youtube.com/watch?v=CbsnpCVIk64
