A világ: Néha valóban úgy szar, ahogy van. Persze azért ha kinyitja az ember a szemét észrevehet benne apró szépségeket. Gondoltad volna, hogy mennyire a fellegekben érezheti magát az ember egyetlen kapott mosolytól? Igazán meglepő.
A többiek: "Partytime, partytime" - A falra mászok ettől, meg a nagy pasizási sikerektől és az ömlegnésről, hogy megtalálták az igazit, meg mindenki "húdehappy". Ezt Te elhiszed? Mármint hogy mindenki felhőtlenül boldog és minden jól van? Tudod, szerintem az egész élet egy színjáték. Van aki jobban tud játszani, van aki kevésbé.

- Okés. Talán nem ezt kellett volna írnom, de ez most valahogy a pillanat által kapott nagy filozófikus hangulatom szüleménye. Marad :)

Egy ok: Csodásan tudsz írni. Ezzel örömet, élmény okozol másnak. Na?

Egyik ismerősöm ajánlotta az oldaladat, hogy olvassam egy kicsit. Van egy történetem, amihez pont kapcsolódott ez az egész...

Ha megynugtat nem foglak sajnálni, sőt még csak szánalmat sem érzek irántad... bocsáss meg hogyha esetleg faragatlan lennénk...
biztos vagyok benne, hogy nem tudom milyen igazából szenvedni... hogy mégcsak a szó közelében sem értem eddig... Nekem tökéletes családom van, nagyszerű barátokkal... sosem kértem többet, és nincs is rá szükségem...
De enged meg, hogy elmeséljek neked egy történetet. Egy igaz történetet egy emberről, aki talán a legtöbbet jelentette nekem. Aki megtanítot igazáűn szeretni, és élni... aki különlegesebb volt, minden emberi lénynél... akit örökre a szívembe zártam, és nem vagyok hajlandó elengedni onnan...
kamasz fejjel az ember úgy gondolja, hogy ha valami csalódás éri őt, akkor a világ összeomlik... én magam is megtapasztaltam ezt... éltemben egyszer voltam szerelmes... könynedén meg is szereztem magamnak, ami kellett... népszerű voltam, szép, kedves legalábbis ezt tartották rólam... amit akartam, azt mindig megszereztem... és egyszer az életben elérkezik az a pont, amikor egy nagyot kell koppania az embernek, hogy más szemmel lássa a világot... hát nekem is elérkezett ez a pont az életemben... az amikor rájössz, hogy a barátaidra nem számíthatsz, aki szívből szerettél majdnem hogy szó nélkül lelép... Elhagyott engem, pedig azt mondta, hogy szeret... én talán halálos szerelmes voltam belé, de ez nem számított... Összetörve sírtam át éjszakákat. Nem volt kit felhívjak, mert úgy éreztem, hogy a barátaim cserbenhagytak... nem kedveltek a szerelmemet, és össze is vesztem emiatt velük. Én meg nem vagyok az a tipus, aki képes bocsánatot kérni... Na szóval összetörve éreztem magamat, és mindent, és mindenkit utáltam... mindig is egy életvidám ember voltam, de valamit megöltek bennem a csalódások... és akkor az életembe betévedt valaki; aki megtanította, hogy mi is az élet. Bár egy évvel fiatalabb volt nálam, mégis sokkalta bölcsebb... ő volt, aki mindvégig támogatott, aki ott volt mellettem, ha valakire szükségem volt. Ő volt az, aki mosolyt csalt újra az arcomra. Emlékszem egyszer nyáron pár napos táborban a fejembe vettem, hogy mindenképpen a csillagok alatt akarok aludni a füvön... ő pedig nem mondott semmit, csak jött velem, és hozta a hálózsákját... azt mondta, hogy nem akarja, hogy valaha is egyedül legyek... egy igaz barát volt a szemembe. Sose csajozott, és nem is igazán viselte el a lányokat a közelében... kivétel engem... mai napig nem tudom, hogy miért... sosem voltam, és most sem vagyok a nőies tipus... Ő a fejébe vette, hogy megváltoztat... folyamatosan nyomta a szövegeit, amiket most már kincsként tartom magamban... mindig azt mondta nekem, hogy sosem szabad feladni, mert ha feladod a magadba vetett hit is elhagy, és az a legrosszabb, ami az életed alatt megtörténhet... Minden egyes szava tanítás volt a számomra... Az öngyilkosság sem vezet sehova, mert vannak emberek, akik küzdenek az életükért, és nem szabad csak úgy eldobni, mert az igazságtalan azzokkal szemben, akik foggal körömmel küzdenek! Tomi pont ilyen volt. Foggal körömmel küzdött, hogy tovább élhessen. Szívbeteg volt, és gyógyíthatatlan... És nekem erről egy szót sem mondott... megkímélt, vagy is meg akart tőle kímélni... soha nem beszélt róla, mert nem akarta, hogy sajnáljam... Sok mindent megtanított nekem az életről... Aztán egyik nap éppen buliztam valamelyik szórakozóhelyen az évfolyamtársaimmal, és akkor kaptam a hírt, hogy meghalt... Nem tudtam, hogy beteg, és sokként ért a hír. Nem akartam elhinni, foggal körömmel harcoltam ellene, de nem volt semmi haszna... elhagyott engem... végleg... Ismét összezuhnatam, talán jobban, mint az első alkalommal... mindenhol őt kerestem... egyszerűen csak el akartam tőle búcsúzni, mert ő megtette tőlem... hagyott hátra nekem egy levelet, és még a szülinapi ajándékomról is gondoskodott... mai napig dühösen gondolok rá, amikor az ajándékára gondolok, mert egy szoknyát vett nekem, pedig tudta jól, hogy utálom a szoknyákat... A következő napokban hordhattam volna feketét, de nem tettem... ő túl különleges volt, hogy csak holmi feketével gyászoljam... elkezdtem szoknyákat hordani, mert így írtam le a tiszteletemet előtte... mindenki tudta, hogy van velem valami.. egy ideig nem bírtam erről az egészről senkinek sem beszélni, majd szépen lassan megnyíltam az embereknek... ők mind sajnáltak, támogattak, de tudtam, hogy nekem nem erre van szükségem... nekem valamire Tomiból, és lassan rá kellett ébrednem, hogy mi maradt belőle... A tanításai, a szavai, és az élni akarása... Mindig azt mondta, hogy az az igaz barát, aki a halála után is képes valamit az élők sorában hagyni! És ő ilyen volt... megtanított élvezni a röplabdát, megbízni az emberekben, rádöbbenteni, hogy a szerelem nem is olyan fontos... sokkal nagyobb kincs a barátság... ő egy olyan ember volt, akinek nem számítottak mások véleményei, aki úgy élte az életét, ahogy élni akarta... Szerintem ő egy példakép kell, hogy legyen mindenkinek... még egy ember, aki olyan mint ő nincs a világon, de rájöttem, hogy a tanításai örökre bennem maradnak... ma már nem vagyok depressziós, mert tudom jól, hogy ő sem akarná, hogy az legyek... boldog vagyok, és próbálom úgy élni az életemet, ahogy ő tanította... és ha néha egy kicsit is elszomordok magam alátemetkezek, akkor elkezdek írni, hogy kiadjam magamból a fájdalmat, a csalódást, vagy a boldogságot... neked is ajánlom, hogy kezdj el történetek írni, segít az embernek kiteljesedni... nem vagyok nagy író, nem is fogalmazok jól, de megkönnyebbülés, ha írok... ajánlom neked is figyelmedbe... és ha van kedved elolvasni őket, akkor itt a linkje: anime-fanfiction.animehq.hu/fanfic/viewuser.php?uid=1176
és nagyon szívesen olvasnám a te munkáidat is...
ha csak beszélni akarsz valakivel, és ha van kedved velem megismerkedni akkor vegyél fel msnen: jadorka@hotmail.com

Sok tisztelettel,
dorka

Eltekintve attól, hogy ennyire szenvedsz (habár nehéz ezt kihagyni az egészből), még sem csak te szoktál egyeüdül lenni. :\

Hinni kell amúgy dolgokban szerintem... ha ez a hozzáállás, hogy soha nem lesz változás... akkor hiába epekedünk rá, a -nem érdekel- hozzállás pedig helytelen. :\
Biztos te is kellesz valakinek... olyan nincs, hogy nem. ^^ Habár annyira hiába mondom, ha ezzel ellentétben nem így érzed. Én se hittem benne, míg meg nem történt...