Annyira úgy érzem, hogy egy senki vagyok. Nem tudok olyan embert, akivel egyenértékű lennék. Ez rossz, mert kicsinálja azt a kevés emberi kapcsolatomat is, ami van. Hogy hogyan? Egyszerű.
Ha van egy barátod vagy barátnőd, gondolok itt egyszerű baráti kapcsolatokra, akkor ez a gondolat lehetetlenné teszi, hogy fájdalom nélkül nézd végig, ahogyan az a valaki akár csak szóba is álljon mással. Elhagyva és megcsalva érzed magad, noha nem ez történt. De neked fáj, sír a lelked. Aztán a tested is. A másik nem tud olyan meggyőző érvet mondani, amivel biztosíthatni tudna téged arról, hogy nincs okod ilyesmire, hisz a duma az csak duma.
És ha ez a valakid az ország másik végén él, elsődlegesen lelki a kötődés, akkor hiába a rengeteg kommunikáció. Nem elég.
Adhat rengeteget, adhatja számodra a világot, lehet a másik feled... attól még messze van és te is neki. És már rég lenyelted, hogy soha, de soha nem lehettek együtt, mégis könny szökik a szemembe, mikor ezeket a sorokat gépelem.
Talán mégsem nyeltem még le.
