Szóval.
Elég volt vasárnap és hétfő éjjel nem aludni, kedd este már kaptam is egy szép kis epilepsziás rohamot. Hogy miért nem aludtam? Sokan kérdezték, de szerintem nem kell különösebb szándék az álmatlanul forgolódáshoz. Nyomasztó gondolatok közt egész éjjel, mire nagy nehezen sikerült elaludni, azonnal felriadtam. A szívem gyakorlatilag az ágyam is mozgatta, szakadt rólam a víz... jobb esetben. Rosszabban elaludtam - tényleg -, és rémálmaim voltak. Na az sem pihentet túlságosan.
Úgy döntöttem, hogy kedden nem is megyek be órákra, pihenek egy kicsit. Akkor még nem sejtettem, milyen helyes és felesleges döntés is volt ez. B. (személyes segítőm és barátnőm) hívott filmklubba, de nemet mondtam, újabb helyes döntés. A.-val (gimis barátnő) kimentünk a konyhára, olyan hét körül, cappucinót akartam csinálni. Meg is csináltam, de ki már nem élvezhettem, negyed nyolckor ugyanis rángani kezdett a fejem oldalra. Majd a szemem is arra kezdett fordulni, a nyelvem begörcsölt, én pedig elvesztettem az eszméletem.
A konyha kövén tértem magamhoz. Homályos képeim vannak a szőke recepcióslányról, aki utána velem volt, a mentősökről, a szobatársaimról... de fogalmam sincs, hogy hogy kerültem a mentőautóba. Az elsőről gondolom lifttel vittek le, a kártyás rendszert kikerülhettük, mert másnap nem engedett be, a koli előtti lépcsők is kimaradtak. A mentőautó már megvan, A. elkísért és ott is maradt velem éjfélig, míg ágyba nem kerültem.
A mentő ugyanis elvitt az egyetemmel szomszédos klinikára, ahol előbb alaposan kikérdeztek, majd vért vettek. Ez előbbi kicsit nehezen ment, A. mondta is utólag, hogy látta rajtam, azt se tudom, milyen hónap van. De mindent fel kellett idéznem, még azt is, hogy merre rángott a fejem. A teljes nevemet is nehezemre esett volna eltalálnom :D
Aztán cirka két óra várakozás az eredményekre, amik csak enyhe vashiányt mutattak ki, de én úgy szenvedtem azalatt az idő alatt! Egy ilyen roham baromi fárasztó, ezt csak így tudom mondani. Nyáron már a mentőautóban elszunyáltam. Ezzel szemben most még órákig talpon kellett lennem.
A következő megálló az új telep, az Auguszta volt. Itt szoktak a fejemben és a gerincemben is turkálni, ismerős terep. Fel az osztályra, újabb doki, újabb sztorizgatás... és egy vizsgálóasztal! Milyen puha tud lenni a fa- és műanyag székek után
:)
Aztán ágyat is kaptam, közvetlenül az orvosi melletti szobában, plusz egy frankó kis hálóinget, amiben műteni szoktak. Ennek az az érdekessége, hogy hátul kell gombolni. Na én azért ennyire nem kívántam beleélni magam a helyzetbe, inkább végre
kipihentem magam.
Reggel hamar kidobott az ágy, ez azóta is így van, és így volt a nyári rohamom után is hetekig. Tudom értékelni :) A reggeli kenyér és felvágott volt, nade. Hogy bontsak fel egy vákuumcsomagolt szalámit puszta kézzel? Az éhség nagy úr, nekem pedig általában hosszúak a körmeim :P Egész könnyen ment!
A doktornőm egy fiatal és kedves teremtés volt, nagyon érdekeltem, a szobáink pedig közel voltak, így elég gyakran befutott egy-egy kérdéssel vagy ötlettel. Nagyon ritka betegségem van. Nem az epi, hanem a másik, egy idegrendszeri. A beleegyezésemmel végül beszéltem az NF-ről egy kamerába - ennek így nemsoksemmi értelme van :) -, amiből oktatófilm lett az orvostanhallgatóknak. Először doktornő próbálkozott a fényképezőjével, de
a) alig volt hang, b) rossz volt a képminőség. Harmadjára jött egy pasi, rendes nagy kamerával :)
Doktornő megigazította a hajam minden felvétel előtt, a második körtől pedig egy gépelt szövegem is volt, hogy kb mit mondjak.
Jó volt, nem unatkoztam. A szüleim csak délután tudtak jönni értem, és ha csak egy CT-re küldtek volna egész nap, akkor már belepusztultam volna a semmittevésbe. Nagyim kérdezte utólag, hogy nem viselt-e meg. Nem. Én ezekről a dolgaimról tárgyilagosan és érzelmek nélkül szeretek és tudok beszélni. Maradjunk csak gyakorlatiasak mindig, hisztizni később, itthon is ráérek, én így gondolom. Bár mikor az idegsebészem közölte velem, hogy szokassam magam hozzá a gondolathoz, hogy azok a daganatok nem maradhatnak a fejemben, így ő kipiszkálja őket, beszéljem meg a titkárnőjével, hogy mikor, na akkor majdnem leájultam a székről. De mire kiértem a csajokhoz, akik az ő jobb kezei, tiszta voltam agyilag, kiszámoltam, hogy mikor lenne a legjobb, és egyeztettünk. Sírni biztos sírtam utána, talán már a kocsiban is, de nem láttam értelmét a nagyjelenetnek egy rakat ember előtt,
akik szintén a dokira várnak, s talán betegebbek is nálam. Ez most is így volt, meg úgy általában mindig.
A hét második felében átadtam a stafétabotot Jusnak, a magyar vizslámnak. A szentem több méternyi madzagot evett meg, nem tudni milyen indíttatásból. Az állatorvosok minden esetre nem lepődtek meg, megesik, mondták. Őt hordtuk dokihoz az utóbbi pár napban és aggódtunk a kis butus életéért. Megúszta - és a pénztárcám is - komolyabb beavatkozások nélkül, most diétázik, és nagyon élvezi, hogy minden körülötte forog.
Én is, bár fura. Szokatlan, hogy nem én vagyok a beteg.
