Minden embernek kell egy ilyen hely. Ahol úgy érzed magad, mint egy mese főszereplője. Én megtaláltam! Parányi községünk egy feledésbe merült aprócska parkja, ami bár nyitva áll a nagyközönség előtt, mindig csendes és nyugodt. Eddig is tudtam a létezéséről, de pár napja oda visszük anyával sétáltatni Justint és egyszerűen beleszerettem! Igen anyával kell mennem, mert ezzel a kutyával átmenni az úton kész öngyilkosság!

De idővel összeszokunk majd és minden nap oda megyünk majd. Kiváncsi vagy rá? Képzelj el egy parányi patakot, ami néhol szinte elapad, s a legnagyobb szélessége sem éri el a 3 métert. A két oldalán hatalmas fák hullatják gyönyörű leveleiket, állandó mozgásban tartva a természetet. A híd már nincs rajta, de mint mondtam egy kis ügyességgel át lehet jutni a másik oldalára, ahol egy ezer éves pad várja, hogy egyszer kipróbáljam. Az arra vetődő oldaláról egy kékre festett hinta és egy mászóka alkotta játszótér áll - kihasználatlanul. Bár ezt én nem nagyon bánom, de fel nem foghatom, miért nem engednek mások is a csábításnak, hogy belefeledkezzenek ebbe a romantikus képbe. És a falevelek alkotta avar, mint egy páratlan szőnyeg, ami minden lépésednél változik, arra késztet, hogy kitárt karokkal szaladgálj, mint egy csintalan gyermek...

Talán csak engem ejt bámulatba a hely, de végülis ez a fontos, nem?

Ó, és hálás vagyok a hozzászólásokért, nem is sejtitek mennyire! Sajnos nem jellemző, hogy az emberek érdeklődjenek mások iránt, ráadásul önszántukból.

Újraolvastam a Rend-szer című bejegyzésem, és azt kell mondanom, hogy megint beleestem abba a hibába, amibe 17 éve állandóan. Hatalmas lelkesedéssel vágok bele mindenbe, aztán nem is tudom... Valami mindig elromlik. Talán miattam, talán nem, de soha nem alakulnak úgy a dolgok, ahogy szeretném. Aztán pedig rengeteg energiám megy rá arra, hogy mindent kézben tartsak...

Példával kell élnem ahhoz, hogy ezt elmagyarázzam: írtam már arról, mennyire fontos nekem, hogy jó legyen az iskolai eredményem, mert nekem tényleg ezen múlik a jövőm. Legalábbis nagy mértékben befolyásolja. És a terv erre a tanévre a tanulás volt, teljes erőbedobással. Erre pár hete elkezdenek - számomra ismeretlen emberek - kigúnyolni a külsőm miatt. Csodás. Én úgy érkeztem ebbe a gimnáziumba, mint egy az út szélén hagyott kiskutya. Számkivetettként, az emberektől rettegve. Az elmúlt három évben aztán sikerült legyűrnöm ezt az érzést és végre nem úgy jártam iskolába, hogy a hányinger kerülgetett. És most, amikor végre élnem kellene az erőmmel, egyszerre minden a porba hullik. Nem tudok úgy jól teljesíteni, ha nemcsak a saját démonaimmal, hanem mások aljas megjegyzéseimmel is meg kell küzdenem. Minden rendben lesz, tudom. Idővel ismét sikerül felvérteznem magam a külvilág bántalmaival szemben, de hiányozni fog ez a pár év, amit egy csipetnyi önbizalommal telve tölthettem el.

Ennek most vége, el kell búcsúznom tőle. Vissza kell térnem régi önmagamhoz és újra bújdosnom kell az emberek elől. Nincs más választásom. De hálát adok az égnek, hogy kaptam egy kis időt emberként a földön, s bár javarészt az is színjáték volt, sokat tanulhattam belőle.

Így látom jelenleg a dolgokat. Ez természetesen változhat, hogy önmagamat idézzem:

˝Nem tehetek ígéreteket a jövőbeli önmagam nevében...˝