Pain doesn't hurt - if it's all you've ever felt

Van abban valami különleges, mikor vasárnap reggel senki nincs fent MSN-en rajtam kívül. Vagy ők is csak rejtve vannak és ugyanezt gondolják?

Egerünk van. Mi nem egyeztünk bele, hogy beköltözzön a konyhába, de ő jól érezheti magát, nem akarja, hogy elkapjuk. Az elmúlt pár napban a családom kiszorult a konyhából, a dohányzóasztalon eszünk, a nappaliban. Baromira nem ergonómikus. Az a kis szemétláda meg nem akar beleragadni egy csapdába sem!

Anya retteg az egértől, én nem. Így a mosogatás, esetleg főzés, úgy zajlik most nálunk, hogy én a jelenlétemmel emelem a színvonalat, erkölcsi támogatást biztosítok anya számára. Persze vannak dolgok, amiket én, egyszerű lélek, fel nem foghatok. Ilyen például az a szituáció, mikor anya megkér, hogy nézzem már meg a hűtő melletti ragacsot, van-e már benne egér, majd ő feláll az egyik konyhaszékre. Én ezt nem tudhatom, én nem félek! Akkor... magassarkú csizmában mosogat, közben pedig kopog a sarkával. Kérdem, miért. Hát azért, hogy az egér nehogy nekiszaladjon! Mondom én, hogy túl primitív a lelki világom az ilyesmihez. Apa tegnap este is órákon át vadászott, értsd: cigivel a szájában káromkodott, hogy egy csomó papírmunkája lenne, de neki itt kell őriznie egy k... kib... egeret. Meg tudom érteni, nekem is kezd elegem lenni. Most is ülök itt, üres pocakkal, de nem mehetek ki a konyhába, mert ki ne jöjjön az egér! Áhh!

Van itt egy alkoholmentes almás sör, de én éhes vagyok, nem szomjas. Folyékony kenyér, ugyan!

Amúgy elég kupi van a szobámban, ahogy így elmélkedek itt. Ha négy nap alatt így leamortizáltam, mi lesz a következő egy hétben?

Ó, és mindenszentek. Az elmúlt néhány évben kihagytak belőle, nem véletlenül. Nem bírom a temetőt, egyáltalán nem. Úgy tudok sírni, mintha minden halott az enyém lenne - elég szánalmas. Idén azonban elmegyek én is, a szomszéd néni, aki nemrég halt meg, megérdemli. Ha már a temetésére képtelen voltam elmenni. Utáltam magam érte.
Na de majd most, remélem.