Szeretek itthon lenni, de hosszútávon nem tesz jót. Az egérinvázió elérte a szobámat is, napok óta Anyával alszok. Apa vadászterületévé vált a kis kuckóm.
Nagyon elegem van. Ma kihoztam a laptopomat, hogy írjak, na meg hogy sorozatok nézésével üssem el az időm. Tegnap épp a ruhásszekrényemet, illetve a komódomat vette be az egér. Ez egy őrület! Minden fehérneműmet ki kellett mosni, a ruhák majd csak ezután következnek, ha eltűnik az egér. Addig nincs értelme. A nagy pakolás azonban nem sok szépet és jót tartogat, ha nem akarsz emlékezni.
Én nem voltam mindig ennyire beteg. Az év elején kezdődött el ez az őrület, pontosabban februárban, mikor közölték velem, hogy az agyamat is meg kell műteni. Indult a halálfélelemmel. A műtét kegyetlen volt, rengeteget szenvedtem, a felépülésem meg már akkor sem volt 100%-os. Mégis jobban voltam, a vizsgaidőszak végén már újra egyedül közlekedtem. Majd jött az első roham, a szünet elején... ami után kísérgetni kellett még házon belül is, na azóta semmi nem oké. Újabb műtét, újabb halálfélelem, újabb felépülés, ami szintén nem teljes. Most meg újabb roham.
Ha tartani szeretném a tendenciát, most agyműtétnek kellene jönnie. De nem akarom.
Csak elegem van és szenvedek. Minden nap minden percében. Most is. A családom az udvaron dolgozik, ősz van, ilyenkor mindig metszeni meg vágni kell a fákat. Idén egész hatékonyan összedolgoznak, bár nagyon utálják. Én személy szerint egyenesen gyűlölöm. Mert én nem lehetek kint velük, nem segíthetek, nem tehetem hasznossá magam. Elmosogattam itt bent, de itt most az a lényeg, hogy baromi egyedül. Én is szeretnék munkáskesztyűben fát hordani, bármilyen hihetetlen is. De ha kimennék, csak vigyázniuk kéne rám, még ennyire sem haladnának. Szóval maradok továbbra is itt a konyhában, ahol szoba híján, egész nap ülök. Mert ide jönnek ők is, ha pihennek.
Az életem kifordult a négy sarkából és én kptelen vagyok visszaállítani azt. Olyan bizonytalanságérzetem van, amilyet még sosem éltem át ezelőtt. Mint amikor kórházban vagyok és várom, hogy hazaengedjenek. De már itthon vagyok! Csak nem érzem. Ilyenkor a viták mellett nyugalom áraszt el és bizalom. Most folytogatnak az emlékek és menekülnék, de hova? Én mindenhol beteg vagyok, sehol nem állnám meg a helyem, így tök mindegy, hogy most itthon szenvedek vagy Debrecenben.
Holnapután kábé így kellene majd összefoglalnom a pszichiáteremnek a dolgokat. Anya beszélt vele még hónapokkal ezelőtt, azt mondta, majd jobban elbeszélget velem, Anya mondta is épp ma, hogy most 15 percet rám fog szánni. Én 20-ra emlékeztem... De ez baromi kevés. Ha elmész a háziorvoshoz, ott el tudd mondani gyorsan, hogy fáj a torkod és lázas vagy, de a lélek nem ilyen egyszerű.
