Újra itt.

Évekkel ezelőtt egy nő figyelmeztetett, hogy ne álljak rá túlságosan a paroxatra, ami egy antidepresszáns. Az ő fiát akkor Csernus próbálta leszedni róla. Milyen könnyű volt nevetni, és azt mondani, hogy ez velem nem történhet meg.

A pszichiáterem szerint könnyű kis szer, nem okoz függőséget, bármikor tünetmentesen leállhatok vele.

A háziorvosom minden egyes alkalommal majd' imádkozik nekem, hogy hagyjam abba, mikor megyek hozzá felíratni.

Na, én megpróbáltam leállni. Nem először.

Nem ellenkampánynak szánom ezt, a hiba minden bizonnyal bennem van. A gyógyszer talán nem fizikai függőséget okoz, a lelkit pedig én generálom. Ki  más?

De gyűlölöm, hogy amennyiben azt az egy szemet kihagyom, a rá következő 3. napon már azon agyalok, hogy hogyan vessek véget az életemnek. Ha egy hétig nem veszem be, a gyomrom nem fogad be semmilyen táplálékot. A nagy kérdés:

Már soha nem élek majd gyógyszer nélkül???

Emlékszem még, mikor először észleltem ezeket a tüneteket. Nem szándékosan hagytam abba, csak elfelejtettem bevenni. Máskor elfelejtettem kiváltani és jött a hétvége. Beletelt egy kis időbe, míg összekapcsoltam a tünetet a gyógyszerrel.

A bejegyzést egyébként nem ennek szánnám. Nem az "elvonási tüneteim" állnak most életem központjában.

Hanem az a kibaszott magány.

Amit nyilván magamnak köszönhetek.

És hogy szinte már érzéketlen vagyok, a szó legelemibb értelmében. Csak megszokásból veszek kabátot. Anya két réteg hosszúújjúban még plédet teker maga köré. Rám meg az sincs hatással, ha tűzforró vizet sikerült engednem a kádba. Igen, ez a másik véglet is aggaszt, mert rosszul leszek a melegben, szédülök, ájulhatnékom van, de a tény, hogy elvileg süt... mintha nem is így lenne. Persze vannak józan másodperceim, mikor tudatában vagyok a dolgoknak, de egyébként minden olyan körülöttem, mint egy homályos álom, csak egy a gond. Ebből nincs ébredés.

Lehetek bárhol. Lehetek Debrecenben, ahol tanulok, bemehetek az intézetbe, várhatok az előadásra, letudhatom a "szia, tanultál?" feleleteket, de mintha nem is én csinálnám. Várok az órára, körülöttem nyüzsögnek az emberek, nézem őket, és nem értem. Mi a baj velem?

Csak oda kellene menni, és társalogni. Ebben régen annyira jó voltam. Nem értettem, mi benne a nehéz. És most sem tudom megmondani. Hiába lettem szenvedője a dolognak.

Pszichológiát tanulok. Azt hinnéd, ilyen közegben hamar szemet szúr valakinek, ha baj van. Hát tévedsz. Az a néhány kémlelő tekintet, ami meglepő módon épp fiúktól jön, nem segít. Talán mert egy fiú képtelen odajönni. Ez nem hiba. Csak tény. Ők erre képtelenek.

Csak tudnám, mikor vesztettem el önmagam felett a kontrolt.

Néhány hónapja szakított velem a barátom. Ő volt az első, akit képes voltam szeretni is. Szerelemmel. Másnap mentem vizsgázni valamiből. Rá talán egy napra a tanulás miatt egy lány szóba elegyedett velem. Kérdezett, én feleltem. Reakció: Nem mondod komolyan? Dehát tegnap nem látszott rajtad semmi! Annyira összeszedted magad! Nagyon erős vagy!

Hát jahh. Mindig ezt hallgatom. Hogy mennyire erős vagyok. De most őszintén. Tényleg az vagyok? És ha igen, jó ez nekem? Nem volt elég ebből 19 év? Nem eshetek össze nyugodtan? Nem kürtölhetem világgá: szarul vagyok!

Ezek szerint erre én képtelen vagyok, remek. Pedig azt hinné az ember, hogy ha én ilyeneket írok, ha nyavajgok, ha agonizálok - a volt barátom szavaival élve -, akkor tuti, hogy az életben, a hétköznapjaimban is megnyilvánul ez az önsajnálat. Hogy körülöttem ettől szenvednek az emberek stb.

De ezért kezdek újra blogolni. Mert nem tudom máshogy kiadni magamból. És ismerjük a mondást: mindenki jó valamire, ha mást nem, elrettentő példának. Na, mivel én erőteljesen a 2. kategóriát erősítem, minek írnék egy füzetbe? Akkor ki látná a példámat?

Nem sok értelme lenne.

Nem tudom mit kellene tennem. Segítségre lenne szükségem, ezt már látom. De ki tudna nekem segíteni? A pszichológus, akinél utoljára voltam, a 2. alkalomra el sem jött. Ezek után hogy keressem? Kerestem azért, de nem válaszolt az üzeneteimre. Hozzá már akkor se mennék vissza, ha fizetnének érte.

A pszichiáterem oldalán meg két titkárnő pötyög megállás nélkül a gépbe, gyakran észrevettem régen, míg jártam hozzá, hogy azért fülelnek rendesen. Már csak a pop-corn hiányzik a kezükből.

Az egyetlen dolog, ami mutatja, hogy még ember vagyok, a fájdalom. A fizikai és a lelki.

Épp egy hatalmas összeveszésen vagyunk túl a családommal. Az egyik fő hangadó természetesen én voltam. És mi van most?

Anya tuti a szobájukban sír és filmet néz. Apa lent az irodájában van, dühös ránk.

Öcsém elhúzott egy haverjához. Neki vannak, neki könnyű. Ő szilveszterkor sem itthon volt, hanem egy másik városban, egy baráti társasággal. Mint a legtöbb normális ember. Állítja, hogy szeret itthon lenni. Főleg mikor kijelentem, hogy én nem. Azért van különbség. Ha szabad akaratodból vagy itthon, de van alternatíva. Ha van még pár hely, ahol szívesen látnak. Az teljesen más. Nekem itthon kell ülnöm,  hallgatni a vitákat, részesük lenni és még sorolhatnám.

Épp vagy egy fél órája jelentettem ki, hogy vissza akarok menni Debrecenbe. Csak hatodikán lesz vizsgám, de én már most ott lennék. Ott sem könnyű. Tele minden gondtalan fiatalokkal, örömteli történetekkel az ünnepekről, amiket hallgatni... na az fáj.

De érzek legalább.

Mást már szerintem nem is tudok érezni. Ebbe kapaszkodhatok egyedül. Ha nem eszek, na az tud fájni. Minden ideg először a gyomromat találja meg. Jó lenne megint éhezni, fogyni. Látni, hogy van még, amit én irányítok. Jelenleg 65 kiló simán vagyok. Ez akkor üti csak meg az ember fülét, ha voltam már 50 is.

Ha csak simán beverem valamimet, azt már nem érzem, és ez nem szép gondolatokra sarkall. Ott van még az a régi zsilettpenge az éjjeliszekrényemben, és mióta leálltam, soha ilyen erősen nem hívott még.

Ez annyira helytelen. Azon agyalni, hogy hogyan tehetnék magamban kárt. Mikor a betegségem mindenképp megöl majd pár évtizeden belül.

De hiányzik az érzés. A lét. Mikor még a ruháim is színesek voltak!

Anya ma bejött, hogy fehéreket mos, van fehér szennyesem? Nagyot koppant nekem.

Én, aki a lila és a pink minden árnyalatát előszeretettel hordtam, aki nem féltem soha a színektől, akinek lila tincsek tarkították a haját...

Basszus, belenéztem a bőröndömbe, nyitva volt a teteje. Fekete, minden csupa fekete. Sehol egy szín, csak és kizárólag fekete. Más.

A tavalyi évben 10 hónapon át szinte sose aludtam egyedül. Már hónapok óta külön vagyunk, de még mindig nem szoktam hozzá, hogy éjjel, mikor felébredek, ne találjak magam mellett senkit.

Majd' 20 éves fejjel jutottam el arra a szintre, hogy plüssállattal alszok.

Nem tudom még, hogy mi lesz ennek a vége. De jó lenne már egyszer a remény nélkül lefeküdni, hogy reggel ne keljek fel.

Na jó, mára belefáradtam a gépelésbe. Remeg a kezem és folyamatosan javítanom kell, amit írok. De szerintem elég is volt belőlem ennyi mára.