Ez a bejegyzés más, mint a többi. Nem kötelező, ínyenceknek szól.
Egy beszélgetés ihlette. Egy beszélgetés, ami közelebb hozott, nemcsak a másikhoz, de önmagamhoz is.
Visszaolvashatnám, de jobb, ha az élmény lenyomatát közvetítem, hiszen az a valódi érték. Ami örökre megmarad - úgy érzem. (És nem csak én.)

Egy gyors elköszönésnek indult minden, mely végül egy órákig tartó lélekcserébe torkollott.

A zene az kell - mind tudjuk. De a zene olykor nem csak zene. A szíved húrjain, s billentyűin játszik, nem törődve azzal, mit vált ki belőled. Pedig ha csak sejtené...

Gyönyör és fájdalom. Ellentét vagy azonosság? Meglepetés: lehet mindkettő. Megélheted úgy is, hogy segítsen. Hogy megszabadítson.

Át tudod adni, amit érzel? De úgy igazán? Sztereotípiák nélkül? A művészet segít.

Kusza foszlányok. Ebből áll a lelked. S Te csodálod, hogy fázol? Mert minden pillanat, amit eszmélésre szán az ég, megdöbbent és kiábrándít. Ráébredsz, hogy sosem lesz a tiéd, akard bármennyire is. Legyen az bármi is. Te döntöd el.

Az állítás hamis. A lélek már döntött. Te csupán egy elszenvedő alany vagy, semmi több.

De nem vagy egyedül. Mert valahogy, valamilyen formában mind ezt érezzük. Csak nehéz. Nehéz megfogalmazni. Nehéz megértetni. Nehéz átadni az érzést.

De ha sikerül! Azt nem lehet leírni. Azt meg kell élni. Hogy ne felejtsd el. De soha ne felejtsd el.

Mert lehullik az a bizonyos lepel, megfogannak az első könnycseppek. parányi rés nyílik az időben, a térben, egy pillanatra pedig minden lehetségessé válik. Még a remény is.

A művészetből pedig művészet fakad.

Én pedig csak köszönetet mondhatok.

Nos, köszönöm.