Jah, így írom most a bejegyzést.
Én egy végtelenül túlérzékeny ember vagyok, nagyon magamra veszek mindent. A helyzet: rohadtul elment a kedvem a blogírástól. Nem bírom a kritikát - főleg az alaptalan sértésekkel telit -, így talán érthető a kiborulásom. A bejegyzésben ki fog derülni, hogy miért érintett most különösen rosszul ez a megnyilvánulás. Mentegetőzni pedig még mindig nem akarok, jólesne most szétrúgni pár segget.

Szóval a barátom, akivel már egy hete lazulunk - értsd: laza kapcsolat -, egy nagyon édes ember. Vasárnap levitt az állomásra és leutazott velem Nyíregyig, neki ott volt dolga. Na meg persze pár kedves barát is velünk utazott, minden rendben volt. A délutánt legjobb barátnőm albérletében töltöttem, este pedig a koliban trécseltünk a csajokkal - még itt is minden rendben volt.
A hétfőnk a maga 5 darab másfél órás előadásával maga a pokol, de támogatjuk egymást, nem adjuk meg az örömöt egy tanárnak sem, hogy kibukjunk. És akkor este kezdődött jelenlegi deszar kedvem - az okokat a mai napig homály fedi.
Szobatársaim leléptek, én birtokoltam a szobát, eszegettem, msneztem... És akkor belémnyilalt az érzés, hogy én nem tartozok ide. De úgy sehová.
Furcsa, hogy ez akkor tört rám, mikor minden a legnagyobb rendben volt. Azóta bennem van. Tudom kezelni, de ezt a hozzászólást olvasva csak igazolva érzem azt a tézisemet, miszerint nem tartozok ebbe a világba. Egy hisztis, megkeseredett, koravén hülyegyerek vagyok. Aki önsajnálatban tocsog. És ezzel másokat untat. Valóban szánnivaló...

De azért írok még egy kicsit a hetemről:
Kedd: este volt egy buli, ahova rohadtul nem volt kedvem elmenni, de aztán mégis megtettem. Nem bántam meg.
Szerda: reggel letudtam azt az egy bioszt, utána szunyáltam.
Csütörtök: készültem haza, hosszú egy nap volt
Péntek, szombat: a családommal és a barátommal töltöttem, kívülről semmi gond, de belül valami nem oké.
Nem lesz ez így jó.