Naná, hogy nevetek, de azért jólesne valakit nyakonvágni.

A helyzet: ma pszichiátrián voltam - ez önmagában egy, az én életemben egy teljesen normális dolog, ahogyan az is, hogy 4 órát ültem egy levegőtlen váróteremben. Több kell ahhoz, hogy én kiboruljak. Mondom:
Végy egy nemkívánatos rokont, esetemben nagymamám ("Az Úr van teveled"), majd a 4-ből 3 órát tölts el vele beszélgetéssel.
Most viccen kívül. Én úgy léptem be az egészségügyi létesítmény kapuján, hogy jól vagyok, kérem a gyógyszert, minden oké, Doktor úr, ne dolgozzon annyit stb. Szóval minden frankó volt. Valami perverz állat azonban a pszichiátriát odarakta a reumatológia mellé, hogy ha nem vagy még teljesen kész, akkor egy két világháborút megélt idős asszony tuti kicsináljon az értetlenségével!

Gyanútlanul lavírozok az áldatlan tömegben az ihatatlan cappucinómmal a helyünk felé, mikor meglátom Őt. "Tisztelettel teljes" apai nagyanyám, aki - most nem akarok megbántani senkit, előre is bocs - mély vallásosságával, s annak beteges szigorral történő rámeröltetésével a lehető legtávolabb sodort az egyháztól. De még mindig nem adta fel. Neki köszönhetjük családi vitáink 90%-át, ő cseszeget gyerekkorom óta, nem is megyek bele a részletekbe, mert csak felidegesíteném magam, és valamikor régen már tuti kifejtettem, hogy mennyire rühellem a személyét, de szidni sosem lehet eleget senkit :P De tényleg elköltözhetne, nem kell messzire, csak úgy Kínába. Mert hogy Badár Sándor humoristát idézzem: aki attól messzebb van, az már közelebb.

Biztos szeretem én őt, valahol nagyon mélyen, csak mindig sikerül tennie valamit, amitől ez az érzés - ha lehet - még jobban elhalványul. De apa anyukája, tisztelni kell, muszáj, ha beledöglök is. Ez ma egyébként majdnem megtörtént. A dokinak is mondtam, hogy egyébként jól vagyok, csak nehéz délelőtt áll mögöttem. Ő, s talán ti is, viccesnek tartjátok, hogy egy vén satrafa így ki tud csinálni, de sírhatnékom van, ha csak rá gondolok. Meg nevethetnékem, ezért e cím.

Szóval megint megtalált engem, én engedelmes, jó unoka, s kezdő pszichológusként :P, végighallgattam, egyetértettem, olykor véleményt nyilvánítottam, ami az övé volt, csak más szavakba öntve. A családban egyébként én kezelem a legjobban. Szóval ismételten megtértem, végighallgattam a problémáit, hogy mit főzött, hogy Zalkodon meszelik a spájzt - ez különösen nagy hatással volt rám -, aztán jött az elkerülhetetlen. A felvételi.

 Nagyinak nem csupán egy fia van, hanem egy lánya is, s azt is megáldotta az ég egy családdal. Na ez a família, amitől 18 éve, anya szegény 25, képtelen vagyok megszabadulni. Drága unokatestvérem a kezdetektől osztálytársam, riválisom. Bár ezutóbbi csak részükről, hiszen engem nem érdekel, milyen jegyei vannak, de az ő szemük előtt mindig is csak egyetlen cél lebegett: lekörözni engem. Nem sikerült. Ez pedig megbocsáthatatlan bűn. Naná, az enyém.

A harc persze nem nyílt szinen folyik. Bájos, ám annál eröltetettebb mosolyok mögé rejtve, nagyanyámon keresztül, s ha egyszer-kétszer nekik is meg kell szólalni, azt könnytől csillogó szemekkel, mártírként tündökölve teszik. Na ecsém, ez az én családom.

 Drága kuzinom hála annak a magasságos Jóistennek egy MÁSIK egyetemre nyert felvételt. Ilyen öröm nem gyakran éri az embert, meg kell ám becsülni! De mehetett volna messzebb, s ezt most nem a rosszakarat - oké, nem csak az - mondatja velem, hanem a tény, hogy Győrbe szeretett volna építészmérnöknek (az ország másik vége!!!). Remélem mondanom sem kell, mennyire támogattam :P
"Anyagi megfontolásból" azonban mégis valahol a közelben kell tanulnia, mert nem tudták volna finanszírozni a kiscsaj taníttatását. Mert állítólag ott olyan drága tanszereket kérnek...

HOGY A VILLÁM CSAPNA ABBA A HATALMAS FENEKÉBE MINDNEK!!!

Nemár! Egy kerület főügyész, meg egy tanár nem keres annyit, hogy fizessék? Vagy oké, elhiszem, de akkor is, ezt NEKEM kell mondani? Mi ugyanannyian egy keresetből élünk, sokkal rosszabbul, de nem nyivákolunk mindig. Ez olyan, mintha egy hajléktalannak panaszkodnál, hogy milyen kicsi a lakásod. De remélem, megértitek, hogy amíg én csak öröklöm a márkát, kínait hordok, a csaj meg New Yorkerben feszít, addig nem lepik el sós könnyek a szemeimet.

Rohadtul felkaptam a vizet, most is, alig bírok gépelni.

De ez nem volt elég, látta, hogy jól tűröm, mert csak mosolyogtam. Nem szólok semmit... de gondolok (by Moliére:Tartuffe) Mégpedig azt, hogy én SOHA nem nyaraltam, már úgy igazán, mert vállalkozónak nem jár szabadság, s most képzeljem el, Ők (sem) mehetnek sehová, mert mi van, ha addig jön valami papír! Miért nem mentek eddig? Nyilván ezt is pont nekem kellett mondani...

Szeretitek a lekvárt? Én is. Finom és egészséges.
Szeretitek a természetgyógyászokat? Én s/nem. Mert sajnos a 90%-uk csaló, s nemcsak a pénzed veszik, hanem hamis reményed is a gyógyulásra. Ezt majd egyszer bővebben is kifejtem. Sajnos rengeteget szívtam már ezek miatt, árulják a szent szarjaikat, vagyél aloe verát, meg kutyaszart, meg mindent, csak vegyed, meggyógyulsz, hidd el, mert sztorija is van, és igazából csak akarni kell, meg ezzel basszus még a hüvelygombád is kezelheted, még ha férfi vagy is, csak vedd meg, mert ő is pénzből él. Bár itt már a terjesztőket szidom, de menjenek már lécci ők is a francba. Ne igyál, ne cigizzél, élj egészségesen, de ha ezzel még nem érzed magad bebiztosítva, akkor itt a lehetőség! Egyél meg minden csodaszart és tuti tovább élsz - kb két héttel.

Ezúton kérek elnézést minden - általában hozzá nem értő - hasonló terjesztőtől, hozzátartozótól, valamiből nektek is meg kell élni, de csak magamat tudom ismételni. Legyetek tisztában a ténnyel, hogy reményt is árultok. Ez pedig felelősség. Mint ahogyan az is, hogy egy 18 éves hülyegyerek az alacsony-látogatottságú blogjában ilyeneket ír. De csak akkor áruljátok ezeket a gyógytermékeket, ha teljesen meg vagytok győződve róla, hogy hatásosak, s akkor is értsétek meg, hogy vagyunk páran, akik akkor sem fognak 70000 forint értékben vitaminokat, meg csodagépeket venni tőletek, ha a WC-re is követtek. Nem, és kész.

Nade nagyanyám minden áron kilencezer forintos lekvárt akar lenyomni a torkomon, mert az nekem jó. Így visszanézve talán azt hiszitek, hogy nekem a pénz része szúrja a szemem leginkább, de nem. A pénz, a remény, és az értetlenség tökéletes hármasa csinál ki végképp! A sorrend pedig nem az értékrendemet tükrözi.

Mert nem igaz, hogy nem képesek felfogni:

Nekem egy olyan betegségem van, melyet a génjeimben hordozok. Tudom, genetikai, de én most a laikusokra is gondolok. Minden génem, minden sejtem, minden szervem, s így az egész szervezetemben benne él, vagy inkább létezik ez a betegség. Akárcsak a Dawn-kór. Azért ezt a példát hozom fel, mert talán szélesebb körben ismert. Láttál már Dawn-kórban "szenvedő" gyereket? Én igen. És a Föld legszeretnivalóbb teremtményei. De őket sem lehet meggyógyítani egy lekvárral sem.
Ne érts félre, én a csodát és a lekvárt nem akarom külön dimenziókba helyezni. Mert a hatóanyaga biztosan segít, akár a gyógyszer, mellyel a betegségeinket kezeljük. Én is láttam már csodát, rám is mondták már, s nem a másodikból, de én is tudom, hogy létezik. De az én csodám - elnézést a szóismétlésért - nem ez.

És jó lenne, ha ezt a terjesztők is megértenék - lehetőleg elsőre.

És ezúton kérek mindenkit: csak azt ne mondjátok, hogy nem árt!

Mert valljuk be. Egy egészen különös módja lenne az öngyilkosságnak, vagy eszköze a mazochizmusnak, ha naponta kétszer lenyomnék egy rossz ízű izét a torkomon - már volt "szerencsém" kóstolni is - majd' 10000-ért, csak mert nem árt.

---------------

Csak így függellékben annyit, hogy nem kell anyázni, én senkit nem akarok megbántani, csupán a saját tapasztalataimat írtam le. Az oldalamat pedig még mindig nem kötelező látogatni...