Hát újra itt. Mint ahogyan azt a cím is mutatja, túl vagyok egy hosszú, nagyon hosszú éjszakán. Kb. 3 órát aludtam, éjjel 1 óta fent vagyok. És ami a legszebb, hogy egész végig iszonyú fájdalmaim voltak. Fájdalomcsillapító? Felesleges. Felesleges, mert ha minden alkalommal bevennék egyet, mikor fáj valamim, már rég gyógyszermérgezést kaptam vlna. Ahogy a háziorvosom mondta:

Meg kell tanulnom eggyüttélni a betegségemmel!

 (bekaphatja - már elnézést az obszcén kifejezésért) Az idegsebészem szavait idézve pedig:

Tűrni kell.

 (azt csinálom 17 éve)

Na mindegy. Azt mondtam már, hogy utálok suliba járni? Nem? Pedig így igaz. Megtehetném, hogy magántanulónak megyek, sőt, én az is akarok lenni. Csak a szüleim nem engedik, nem akarják, hogy antiszociális legyek. Na persze... Sajnos van egy rossz hírem, már rég az vagyok.

Az emberek vagy úgy néznem rám, mint egy jis hősre, vagy szánalmasnak találnak, lenéznek. Egyik sem túl kellemes, elhihetitek. Az a k***asok elvárás. Kezd már nagyon elegem lenni.

A helyzetet tovább fokozza, hogy ma látogatóink lesznek: egy barátnőm, meg persze az új pasija. Naná, nem én hívtam meg őket. A tesóm, meg anyám. Ezutóbbinak mániája, hogy be kellene pasiznom. No comment. Még igazi barátaim sincsenek. Az is igaz, hogy nekem nagyok az elvárásaim. Ez van. Na de most őszintén, ki akarna engem?