Igen, van itt még valami, amit a multkor már nem tudtam leírni. Talán nem túl nagy dolog, de nekem fájt, és még most is fáj, ha felidézem.
Beteg barátnőmmel a folyosón sétálva a csecsemőket nézegettük. Én a szokásos fájdalommal, de aztán jött egy kép, ami teljesen kicsinált. Azóta is kísért...
Az egyik szobában volt - ha jól emlékszem - két csecsemő. Aki volt már gyermekosztályon, az tudja, hogy a hatalmas üvegablakoknak köszönhetően tökéletesen látni mindent, ami a szobában történik. A hozzánk legközelebb lévő kiságyban volt egy apróság, egy - másfél éves lehetett. A szoba másik végében egy anyuka tartotta a karjaiban a saját gyermekét. Ez a kicsi pedig próbált minél közelebb kerülni hozzájuk. A rácsba kapaszkodott, a végén még felállni is sikerült neki - talán életében először... Vágyott ö is az ölelésre, a törődésre, a szeretetre. Kórházi ruhácskája alapján árva lehet. Nem tudom. Semmit sem tudok. Csak azt, hogy ez a kép életem végéig kísérteni fog.
Most ki akartam írni magamból ezt a fájdalmat, de nem találom a szavakat. Végülis mindegy. Ha a leírás neked nem elég, nem értheted mit érzek, ha oldalakon át magyarázom is, nem igaz?
De. Sajnos az.
