Először is rohadtul érzem magam, amiért ilyen sokáig nem írtam, pedig sokat jelent nekem ez a blog. Ez vagyok én, semmit nem tudok rendesen végigvinni...

Ahogy a cím is mutatja dokinál voltam. A szitu: augusztus 5-én megműtenek. Diagnózis:a gerincvelőburkon elhelyezkedő jóindulatú daganat fájdalmat okoz, szóval ez az - a szorongás mellett - amiért nem tudok aludni. Félek, mindig félek. Szánalmas, nem? Ez lesz a 12. műtétem és még mindig nem szoktam meg. Annyira gyáva vagyok. Gyáva, és nagyon gyenge ehhez az élethez. Néha úgy feladnám...

Aztán látom a családom, és elönt a lelkiismeretfurdalás, mert ilyen vagyok. Pedig hálásnak kellene lennem - az is vagyok! Ők az egyedüli ok, amiért még tartom magam. Hányszor játszom el, hogy minden rendben, bemegyek a szobámba, letörlöm a könnyeimet, aztán kimegyek és énekelek, táncolok, bohóckodok... Mint egy bohóc a színpadon. Ez valami dalban is benne volt...

Az édesanyám már elvesztette a testvérét, az öcsém, ha rajtam múlik - nem fogja!

De nagyon fájdalmas dolog erősnek lenni. Ezt talán már írtam is. Képtelen vagyok megfelelni önmagamnak. Ha tudnád, mit érzek amikor a tükörbe nézek...

Egy utolsó senkit.

Hogy mit lát más? Egy kis hőst, aki annyi mindenen átment, mégis milyen okos, aranyos, kedves bla.bla.bla...

Csakhogy én rohadtul nem érdemlem meg az elismerést, amivel kitüntetnek. Senki nem kérdezte meg, hogy akarom-e, hogy betoljanak 4 évesen a műtőbe stb.

El van itt mindenki rohadtul tévedve!

Persze senki sem annyira, mint én.