Ha közlik veled, hogy műteni kell, akkor a vidámság, ami nem is volt, csak úgy elillan. Mint szürke szamár a ködben.
Két héttel ezelőtt ültem a dokinál, az MR eredményét olvasgattam, a szöveges kiértékelést. Akkor már tudtam, hogy egy időponttal a zsebemben jövök majd ki az irodából. De a nagy büdös helyzet az, hogy reménykedsz, az utolsó pillanatig. Hogy talán mégsem, nem sürgős, nem pontos az eredmény, nem értelmeztem helyesen a leírtakat. Aztán: "Hajnalka, ezek nincsenek jó helyen, ki kell venni őket." És annyi. A reménynek. Ami addig azért csak ott motoszkált, de azzal, hogy kimondta, megölte őt.
Olyat tettem, amit azelőtt még soha. Elsírtam magam egy orvos előtt. Én ilyet soha! Utoljára gyerekkoromban talán, de a hisztit a folyosóra hagyom. Kezdek gyengülni?
Aztán ki a váróba, nagyi félős tekintetével szembenézni és elbőgni magam újra. Na ilyet se szoktam. Nálunk ez úgy megy, hogy én erős vagyok, illetve nem mutatom ki a gyengeségem, ők megnyugodnak, hogy ha Cica (én) se fél, akkor mi sem. Na jó, nem teljesen, de ez nekik is erőt ad. Ha pedig őket kiegyensúlyozottnak látom, akkor az nekem is jó. Visszahat rám, szóval csak jót teszek magamnak és nekik is - kész haszon.
A műtét egyébként az eddigi legnagyobb lesz. Egy altatás alatt két feltárás, a koponyát és a gerincet is megnyitják, plusz három daganatot távolítanak el. Kettőt az agyamból, egyet a gerincemből. Nem semmi, mi? :) Persze ez nem vérre megy (mondjuk de :D), ha úgy ítéli meg a doki műtét közben, hogy nem bírok el többet, túl nagy trauma lenne, akkor nem erölteti. Így volt ez idén tavasszal is, mikor kettő helyett csak egyet vett ki, mert úgy látta, hogy épp eleget turkált akkor a fejemben, nem akarta, hogy nagyon megviseljen a gyógyulás. Igaz, hogy így nyáron újra meg kellett műteni, de ha a két szenvedést egyszerre kellett volna túlélnem... Nem akarok belegondolni. Most is ez lesz, tudom. És hálás vagyok érte, mert megtehetné, hogy ha már úgyis ott van, akkor uccu neki, letudja. De ő gondol rám is :) Anya persze kicsit naiv. Ő úgy gondolja, hogy most megszabadulok mind a háromtól egy kalap alatt. Higgye csak, könnyebb úgy neki. Nem azért mondom, mert nem kizárt, de ott van az esély (nem is kicsi), hogy nem veszi ki mind. Ezt szerintem kifejtettem rendesen.
A másik, hogy most mindenki, akinek elmesélem, annyira megijed, hogy látom a tekintetükben, már temetnek. MIVAN? Nem lesz nekem semmi bajom, nem olyan könnyű meghalni, mint sokan hiszik. Oké van egy százalk esélye, mindig van. De az ország legjobb idegsebészével van dolgunk, én bízok benne, nem is ok nélkül. EZ lesz a tizedik műtétünk, eddig soha nem volt baj, sőt, ezután se lesz. Ennyi.
Persze, hülye nem vagyok, nekem is van halálfélelmem, kinek ne lenne? De ettől függetlenül tudom, hogy nem lesz semmi baj. Csak annyira belefáradtam már, olyan rezignáltan, beletörődően kezelem ezt az egészet. Régen, mikor megtudtam, hogy műteni kell, napokig nem mentem suliba, csak az ágyban olvastam, sírtam, tévéztem, és édességet zabáltam. Most már nincs időm olvasni, nem tévézek, az édességet pedig nem kívánom. Ágyban lenni egész nap, na az nem az én tisztem már. Egyszerre 6 órát tudok aludni, utána kinyílik a szemem. Aztán álmos vagyok egész nap, de nem megy több. Az altató segít elaludni, és segít, hogy reggel még nehezebben találj ki a wc-re, mint amúgy, de az éjszakát nem alszod végig tőle.
Van nekem egy elvem: Istenke ad és elvesz. A műtétem híre a negatív oldal, a szerelem a pozitív. :) És pont akkor jött, mikor a legnagyobb szükségem volt rá! A doki előtt pár nappal találkoztunk először, tehát nem azért lett nekem olyan fontos, mert jajj, ki kell sírnom magam valaki vállán. Dehogy. Előbb megismertem, megkedveltem, aztán jött ez a rossz hír. De nagyon jólesett, hogy az első találkozás után, ami egy szombati napra esett, kedden már eljött értem a kórházba, és visszahozott a koliba. Ha Anyával és Nagyival kell visszabuszoznom, nézni a szomorú, fájdalmas arcukat, az együttérző, sajnálkozó tekintetüket, na abba belehalok. (Anya jön, mert ő menedzseli a dokis dolgaimat, de ő nem mer egyedül utazni, pánikbeteg, így ő az ő anyukája kíséri... szép, mi? :)) Szóval, ez neki nem nagy dolog, de nekem a világot jelentette akkor, a gesztus, akkor már elhittem neki, hogy számíthatok rá, pedig alig ismertem. Sokat számított és számít ma is, hogy akkor és most is van nekem. Nem süllyedek vissza a depresszióba, a kétségbeesésbe. Sok erőt ad a gondoskodása, már a puszta jelenléte is.
Ezen felbuzdulva belegondoltam az emberi kapcsolataimba. Nekem nem megy ez a lassú megismerjük egymást, aztán szépen lassan barátok leszünk, esetleg megszeretjük egymást-dolog. Nem. Nekem egyik percről a másikra, egyik napról a másikra vannak barátaim. Egy nyelvvizsgán beszélgettem egy lánnyal, még gimiben, azóta napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Itt az egyetemen beültem egy lánnyal egy kávézóba egy közös óra után, azóta nem tudjuk levakarani magunkat egymásról. Ha felmegyek unaloműzés miatt chatre, évente egyszer, ott olyan kapcsolatokra teszek szert, amik egy életen át tartanak, nem szakadnak meg, még a bajban sem. Sőt, társkeresőről is "felszedtem" már jópár barátot. Soha nem találkoztunk még, maximum egyszer egy-kettővel, de évek óta, heti minimum egyszer beszélünk és ott vagyunk egymásnak.
Azért baromi szerencsés embernek érzem magam. A hátam mögött a családom, mint biztos pont. Már mellettem van egy társ, aki szintén beásta magát a szívembe. Vannak emberek, barátok, akiknek fontos vagyok, ha nem beszélünk sokáig, hiányzok nekik! Életcélom beteljesítve, itt ülök pszichológián. Még egy tündér magyar vizslám is van! :))
Any problem? :D
