Mostanában egyre rosszabbul vagyok, fizikailag és lelkileg is. Minden nap érzem és látom, hogy hogyan romlik az állapotom. Élek a korlátaimmal, amik a négy fal közé szorítanak, és így végső soron egy olyan embert csinálnak belőlem, ami nem én vagyok.Egy éve még egyedül jártam be órákra a pár száz méterre lévő pszichológia intézetbe, másfél éve még én sétáltattam a kutyánkat, nem szedtem epilepszia elleni gyógyszert, napokig kibírtam sírás nélkül, képes voltam odamenni a csoporttársaimhoz és beszélgetni velük, egyedül mentem a menzára. Elsősként én vásároltam be egy beteg barátnőmnek, nem okozott problémát a beszéd, fesztiválozni voltam, hallottam, amit mondanak nekem...
Ma gyakorlatilag egy barátnőmre vagyok utalva közlekedés tekintetében, ha ő nem jön, nem tudok órára járni, nem tudok elmenni a menzára, ő az egyetlen csoporttáram, aki szóba áll velem, a kutyánkhoz ki sem mehetek, mert féltenek, hogy fellök és joggal, ha lemerül az elem a hallókészülékemben, baszhatom az előadást, nem hallom tisztán a tanárt, az emberi kapcsolataim a családomra, erre a lányra és a szobatársaimra korlátozódtak. És jobban sántítok, mint eddig, már nem kell szabad tér ahhoz, hogy elessek, minden zuhanyzás egy rémálom, mert oda papucsban kell menni, az egyetemet nem fogom tudni befejezni, mert képtelen vagyok önállóan gyakorlatokra járni, illetve megtartani azokat. A BA képzést is örülhetek, ha befejezem.
A környezetem pedig nem tudatosítja magában, hogy mennyire rosszul viselem ezt az egészet. Kérdéseik: járok-e bulizni, van-e pasim... Barátoknak íis bőven híján vagyok, nem még hogy pasi... A barátaim az ország különböző pontjain élnek, neten tartjuk a kapcsolatot, de sokuk nincs teljesen tisztában a helyzetemmel. Sokuk... egy kezemen meg tudom számolni őket. És itt van az én öcsém, aki teljesen az ellentétem. Minden második hétvégén járok csak haza, de ez is épp elég szenvedés. Ilyenkor gyakorlatilag végighallgathatom, hogy milyen buli az élete az egyetemen, hogy nyáron megy ki Amerikába, hogy milyen nagy buli is volt tegnap... Namost én soha nem voltam még külföldön, ahogy így elnézem, nem is leszek, hiszen a koliban a konyhába alig bírok kitántorogni. Meg kivel mennék? Nincs szükségem az emberek szánakozó pillantásaira más országokban is. Épp most cseszett le édesanyám, hogy mekkora tajparaszt vagyok, hogy a saját testvérem élménybeszámolójának nem tudok örülni és csak mert bánt vele, ne legyek ilyen antiszociális még a családommal szemben is és így tovább. Mekkora bunkó is vagyok, hogy sírni merészelek, mikor szembesülök azzal, hogy én csak egy fogyatékos féreg vagyok, aki többnyire a főld alá való, nem volt képes 20 év alatt annyit ért el, hogy lassan tolószékbe kerül, és végleg megsüketül.
Mert akárhonnan is nézem, ez vár rám. Az a maroknyi ember, akinek fontos vagyok, távol él tőlem és nehéz pillanataimban szívesen biztosítanak életükben betöltendő fontos szerepemről, hogy a következő pillanatban eltűnjenek, majd legközelebb szintén 20 percet töltsenek el társaságomban az msn-en. Ekkor pedig beszámolnak legutóbbi sörözgetésükről a haverokkal vagy épp arról, hogy hogy két hétre kiruccannak már a barátokkal valami tóhoz nyaralni. Részletes élménybeszámolót kapok melynek végén megkérdik, veled mi van? Én erre általában annyit mondok, még élek. Ők nem értik, írják a nevető szmájlikat, azt hiszik, viccnek szántam, pedig ez az egyetlen, ami történik velem. Veszem a levegőt meg kifújom és még vágjak hozzá jó pofát is... Hát nagyon köszönöm.
