Pain doesn't hurt - if it's all you've ever felt

Hm. Most, mikor ezt a bejegyzést írom, még nem tudom a címét. Így legalább nem befolyásolom magam a témát tekintve. Képtelen vagyok összefüggően összeszedni az emúlt napok eseményeit, szóval inkább csak epizódokat gyűjtök össze. Nem kell kiemelkedő dolgokra gondolni, csak a szokásos baromságaimmal traktálom ismét a tisztelt nagyérdeműt.

Pár napja a volt barátom elhozta a cuccaimat, amiket felhalmoztam nálunk azalatt a tíz hónap alatt. Nagyon megviselt, de legalább már előte nem sírtam, csak valami más miatt. Egy szomorú dolgot mesélt. Persze miután elment, estig itattam az egereket. Vele hál' Istennek minden rendben. Vannak zűrök, de kinek az életében nincsenek. És ami még fontosabb, vannak tervei is, hogy hogyan másszon ki a bajból. Többek között ezért is szakítottunk. Az én pesszimista hozzáállásom mellett ezeket képtelen lenne megvalósítani, így elnézve a jelenlegi életét fájón bár, de ki kell jelentenem: Sokkal boldogabb és teljesebb az élete nélkülem.
Növeszti a haját, ami olyan édesen kunkorodik, hogy alig bírtam ki, hogy ne játszak vele végig, míg itt volt. A tekintete még mindig nagy hatással van rám, de ami betette a kaput a könnyeimnek, az az az ölelés volt, amit a távozásakor kaptam. Kevés ember ölelése nyújt ekkora biztonságérzetet, ad ennyi szeretetet és tudom, hogy nem szívesen tolt volna el, mert nem akart megbántani, így én kényszerültem megálljt parancsolni magamnak.
Szép emlék marad a vele töltött idő, rengeteget tanultam tőle és ő volt az, akinek sikerült megtanítania engem a szerelemre. Azelőtt úgy gondoltam, hogy képtelen lennék ilyen érzelmeket táplálni bárki iránt is. Képes lenne ismét boldoggá tenni, képes lennék újra belészeretni, de a holtakat sem szokás kiásni a sírjukból. Én meggyászoltam ezt a szerelmet, jó mélyre ástam, csak az a gond, hogy a szavaimmal ellentétben írás közben is sírok, és sírok valahányszor az eszembe furakszik. Fáj ez nekem épp eléggé így is, vétek lenne még jobban megbojgatni, akármilyen j-vel is írják. Egyszerűen csak igaz az a dalszöveg:

Találkozás egy régi szerelemmel
Rossz randevú, de megbocsátható
Az ember áll és megszólalni nem mer
Miközben érzi, sírni volna jó

Ez van. Még nem nyomtam elég mélyre, de úgy látszik, nekem ehhez rengeteg idő és energia kell. Vagy csak egyszerűen egy hülye picsa vagyok.

De nekem teljesen más fogalmaim vannak egy kiegyensúlyozott kapcsolatról. Nem a volt barátommal összehasonlítva, inkább a többi emberrel. Úgy csak egy emberrel kerülnének szembe a nézeteim, így viszont a legtöbb általam ismerttel - ijesztő tud lenni.
Én úgy gondolom, a szerelem nem örök. Egy tűnő mámor, ami idővel elillan és marad egymás kölcsönös tisztelete, szeretete, a függőség, mely érzelmi biztonságunkat illeti, és ez utóbbi egy teljesen termézetes dologként értendő függőség. Az ember társas lény, én pedig csak a szabályokat erősítem.
Szerintem a szerelem múlásával együtt távoznak a nagy érzelmes jelenetek is. Kinél később, kinél korábban... Már nem feledkezel bele a másik tekintetébe, már nem megy el egy nap azzal, hogy bizonygatjátok egymásnak azokat a le nem hozott csillagokat. Ilyenkor jön előtérbe az érzelmi beszélgetéseket felváltó értelmi időtöltés. Nem Shakespeare pályafutásának elemzését értem ezalatt, hanem minden köznapi cselekvést, melyeket átitat ugyan az érzelem, persze nyilván, de már nem csak kettőtökről szól, hanem észreveszitek azt a 7 milliárd embert, akik hozzátok hasolnóan földi levegőt szívnak. És ez egy döntő szakasz lehet. Ha az érdeklődés, az értékrend, melyhez mindketten ragaszkodtok, távol áll egymástól, akkor annyi a dolognak. Jön a kiábrándulás, a csalódás, s az azt hittük mindörökké tart életérzés elvesztése.
A szociálpszichológia nagy képviselői is megállapították, hogy az emberi kapcsolatok feltételének tekinthetjük a felek számára fontos dolgokban való egyetértést. Nem jut eszembe a fazon neve, akihez ezt így konkrétan köthetjük, talán Osgood vagy Newcomb... De nem akarok hülyeséget mondani. A lényeg az, hogy amennyiben egy, a személy számára fontos attitűdről és egy fontos másik személyről beszélünk, aki nem képviseli az ő normáit, értékeit, vizsgálati személyünkben feszültség jön létre. És minél alapvetőbb, meghatározóbb az a nézet, illetve minél fontosabb a számára a másik, a feszültség annál nagyobb. Idővel pedig összeroppan a súly alatt.
Mit tehet ilyenkor az ember?
A: változtat az attitűdjein
B: változtat a másikkal való viszonyán

Hogy mi a helyes válasz?
Olyan nem létezik.
Ha az A-t választod, elveszíted önmagad, az autonómiád (amiről szeretnék még majd szót ejteni), a családod és környezeted, melyek hosszú évek munkájának az instrumentumai. Ezek nélkül érzi csak az ember igazás hontalannak, sehová sem tartozónak magát.
Ha a B-t, akkor úgy jársz, mint én. Szakítotok, még hónapok múlva is bevillan a mi lett volna ha-kérdés, meg még sorolhatnám.

És ha már az autonómia is szóba került. Nem gondolom, hogy feltétlenül el kellene veszítened az önállóságod, az egyediséged, a természeted, "csak mert" kapcsolatban élsz. Nem túl építő jellegű ez a "nélküled nem vagyok senki", "nem vagyok egész, "nem tudok élni"... A másik is egy önálló individuum és te is. A találkozás és a kiépült kapcsolat valóban kihozhat belőled többet, rengeteget adhat, fejlődhetsz és így tovább. De hogy ezek után egyedül képtelen légy létezni? Ne legyenek saját pillanataid, élményeid, sikereid, aztán végül elveszítsd önmagad... Vannak, akiket ez boldoggá tesz, s minden bizonnyal ez az én fiatal korom, tapasztalatlanságom és nehezen kierőszakolt részbeni függetlenségem elvesztése miatt érzett félelmeim eredménye. Nem tudhatom. De ha már nincs olyan, hogy te, csak ti, akkor miről mesélsz a nap végén a másiknak? Nem öli ez meg az emberi kapcsolatot? Bármilyen kapcsolatot?

Mikor kórházban vagyok, Anya is mindig velem van. Mi már összeszokott párosként rengeteg terhet le tudunk venni a nővérek válláról, kényelmesebb így nekem és az aggódó családnak is. A műtéteim nem a gyerekjáték kategória cimkét viselik. De ez két hetet jelent egy szobában. Két karakán nő, akik alapvetően jó viszonyt ápolnak, anyja és lánya, ezer harcot vívtak már meg vállvetve és had ne soroljam tovább. De mikor már vége a műtétnek, mikor már nem szorulok kiszolgálásra, mikor már minden rendben és eljön az üresjáratok ideje... Az kegyetlen. Akkor már nem azért megyünk ki a folyosóra sétálni, hogy erősödjek, hanem hogy mást is lássunk egymáson kívül. Akkor már nem azért megyünk le kávéért az automatához, mert a szervezetünk üvölt a koffeinért, hanem hogy történjen valami. Az ebédet rég nem az éhség váratja veled, hanem bizonyíték, hogy az idő minden unalmas percével együtt, de halad. És ebbe bele lehet bolondulni. Csak két hétről beszéltem. Az utolsó napokban már szó szerint egymás elől is elszívjuk a levegőt. Idegesít, ha hangosan vesz levegőt, idegesít a járása, minden!
És ez bármilyen jellegű emberi kapcsolatra rávetíthető.

Hát ez egy jó hosszú epizód lett, bele is fáradtam egy kicsit. Most hagyjuk a többit. Néhány tény:

-Már csak néhány vizsga, egy tárgyból megbuktam, egyszer ezt is el kell kezdeni.
-Már megint minden nap sírok, ez nem jó, utálok meneküli a szobatársaim tekintete elől.
-Most egyedül vagyok, bőghetnék, de ilyenkor meg nem kell. Murphy.
-A szeretet hiányzik, de kegyetlenül. Ez egy teljesen normális dolog. De nekem már a szex is. Ez is normális, de velem ilyen még nem nagyon volt. Hát szívás lehet kamasz fiúnak lenni.
-Ez befolyásolhatóvá teszi az embert, ami nem túl jó dolog.
-Ma délben keltem fel 16 óra alvás után, azt hallucinálva, hogy valaki hátulról ölel.
-Lassan a neurotikusból átcsúszok a pszichózis kategóriába, ami szintén nem egy kívánatos dolog.
-Hangulatváltozásaim amplitúdója és frekvenciája rohamosan nő, szívás ezzel együttélni.

-> Talán igaza van annak az illetőnek, aki azt mondta nekem pár napja:
"Jól pofán kéne téged baszni"
(Elnézést a kifejezésért, de hű szerettem volna maradni az igazsághoz)