HTML

Pain doesn't hurt - if it's all you've ever felt

Talán kitaláltad már, hogy itt nem sok örömteli dologgal találkozol majd. Ennek ellenére csak ajánlani tudom blogomat, hisz az enyém mellett könnyűnek érzed majd az életed...

Friss topikok

  • Emptiness: @wiloknieriel: Köszönöm szépen, én magam is azon vagyok :) (2011.01.11. 14:57) Hajnitlanul, de ez van
  • Emptiness: gyönyörű :) (2011.01.10. 16:52) Elégtelen
  • wiloknieriel: @Emptiness: Hú, hát izé? :D Nos, én nem vagyok sem normális, sem átlagos, így egyáltalán nem meg... (2011.01.04. 19:04) Köd
  • azallamenvagyok: @úriparaszt: mondasz valamit:) (2009.11.11. 13:33) Dysmorphophobia

Linkblog

Nem attól leszel erős, hogy nem félsz, hanem attól, hogy szembe tudsz nézni a félelmeiddel

2011.11.29. 11:00 :: Emptiness

Ha közlik veled, hogy műteni kell, akkor a vidámság, ami nem is volt, csak úgy elillan. Mint szürke szamár a ködben.


Két héttel ezelőtt ültem a dokinál, az MR eredményét olvasgattam, a szöveges kiértékelést. Akkor már tudtam, hogy egy időponttal a zsebemben jövök majd ki az irodából. De a nagy büdös helyzet az, hogy reménykedsz, az utolsó pillanatig. Hogy talán mégsem, nem sürgős, nem pontos az eredmény, nem értelmeztem helyesen a leírtakat. Aztán: "Hajnalka, ezek nincsenek jó helyen, ki kell venni őket." És annyi. A reménynek. Ami addig azért csak ott motoszkált, de azzal, hogy kimondta, megölte őt.


Olyat tettem, amit azelőtt még soha. Elsírtam magam egy orvos előtt. Én ilyet soha! Utoljára gyerekkoromban talán, de a hisztit a folyosóra hagyom. Kezdek gyengülni?
Aztán ki a váróba, nagyi félős tekintetével szembenézni és elbőgni magam újra. Na ilyet se szoktam. Nálunk ez úgy megy, hogy én erős vagyok, illetve nem mutatom ki a gyengeségem, ők megnyugodnak, hogy ha Cica (én) se fél, akkor mi sem. Na jó, nem teljesen, de ez nekik is erőt ad. Ha pedig őket kiegyensúlyozottnak látom, akkor az nekem is jó. Visszahat rám, szóval csak jót teszek magamnak és nekik is - kész haszon.


A műtét egyébként az eddigi legnagyobb lesz. Egy altatás alatt két feltárás, a koponyát és a gerincet is megnyitják, plusz három daganatot távolítanak el. Kettőt az agyamból, egyet a gerincemből. Nem semmi, mi? :) Persze ez nem vérre megy (mondjuk de :D), ha úgy ítéli meg a doki műtét közben, hogy nem bírok el többet, túl nagy trauma lenne, akkor nem erölteti. Így volt ez idén tavasszal is, mikor kettő helyett csak egyet vett ki, mert úgy látta, hogy épp eleget turkált akkor a fejemben, nem akarta, hogy nagyon megviseljen a gyógyulás. Igaz, hogy így nyáron újra meg kellett műteni, de ha a két szenvedést egyszerre kellett volna túlélnem... Nem akarok belegondolni. Most is ez lesz, tudom. És hálás vagyok érte, mert megtehetné, hogy ha már úgyis ott van, akkor uccu neki, letudja. De ő gondol rám is :) Anya persze kicsit naiv. Ő úgy gondolja, hogy most megszabadulok mind a háromtól egy kalap alatt. Higgye csak, könnyebb úgy neki. Nem azért mondom, mert nem kizárt, de ott van az esély (nem is kicsi), hogy nem veszi ki mind. Ezt szerintem kifejtettem rendesen.


A másik, hogy most mindenki, akinek elmesélem, annyira megijed, hogy látom a tekintetükben, már temetnek. MIVAN? Nem lesz nekem semmi bajom, nem olyan könnyű meghalni, mint sokan hiszik. Oké van egy százalk esélye, mindig van. De az ország legjobb idegsebészével van dolgunk, én bízok benne, nem is ok nélkül. EZ lesz a tizedik műtétünk, eddig soha nem volt baj, sőt, ezután se lesz. Ennyi.


Persze, hülye nem vagyok, nekem is van halálfélelmem, kinek ne lenne? De ettől függetlenül tudom, hogy nem lesz semmi baj. Csak annyira belefáradtam már, olyan rezignáltan, beletörődően kezelem ezt az egészet. Régen, mikor megtudtam, hogy műteni kell, napokig nem mentem suliba, csak az ágyban olvastam, sírtam, tévéztem, és édességet zabáltam. Most már nincs időm olvasni, nem tévézek, az édességet pedig nem kívánom. Ágyban lenni egész nap, na az nem az én tisztem már. Egyszerre 6 órát tudok aludni, utána kinyílik a szemem. Aztán álmos vagyok egész nap, de nem megy több. Az altató segít elaludni, és segít, hogy reggel még nehezebben találj ki a wc-re, mint amúgy, de az éjszakát nem alszod végig tőle.


Van nekem egy elvem: Istenke ad és elvesz. A műtétem híre a negatív oldal, a szerelem a pozitív. :) És pont akkor jött, mikor a legnagyobb szükségem volt rá! A doki előtt pár nappal találkoztunk először, tehát nem azért lett nekem olyan fontos, mert jajj, ki kell sírnom magam valaki vállán. Dehogy. Előbb megismertem, megkedveltem, aztán jött ez a rossz hír. De nagyon jólesett, hogy az első találkozás után, ami egy szombati napra esett, kedden már eljött értem a kórházba, és visszahozott a koliba. Ha Anyával és Nagyival kell visszabuszoznom, nézni a szomorú, fájdalmas arcukat, az együttérző, sajnálkozó tekintetüket, na abba belehalok. (Anya jön, mert ő menedzseli a dokis dolgaimat, de ő nem mer egyedül utazni, pánikbeteg, így ő az ő anyukája kíséri... szép, mi? :)) Szóval, ez neki nem nagy dolog, de nekem a világot jelentette akkor, a gesztus, akkor már elhittem neki, hogy számíthatok rá, pedig alig ismertem. Sokat számított és számít ma is, hogy akkor és most is van nekem. Nem süllyedek vissza a depresszióba, a kétségbeesésbe. Sok erőt ad a gondoskodása, már a puszta jelenléte is.


Ezen felbuzdulva belegondoltam az emberi kapcsolataimba. Nekem nem megy ez a lassú megismerjük egymást, aztán szépen lassan barátok leszünk, esetleg megszeretjük egymást-dolog. Nem. Nekem egyik percről a másikra, egyik napról a másikra vannak barátaim. Egy nyelvvizsgán beszélgettem egy lánnyal, még gimiben, azóta napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Itt az egyetemen beültem egy lánnyal egy kávézóba egy közös óra után, azóta nem tudjuk levakarani magunkat egymásról. Ha felmegyek unaloműzés miatt chatre, évente egyszer, ott olyan kapcsolatokra teszek szert, amik egy életen át tartanak, nem szakadnak meg, még a bajban sem. Sőt, társkeresőről is "felszedtem" már jópár barátot. Soha nem találkoztunk még, maximum egyszer egy-kettővel, de évek óta, heti minimum egyszer beszélünk és ott vagyunk egymásnak.


Azért baromi szerencsés embernek érzem magam. A hátam mögött a családom, mint biztos pont. Már mellettem van egy társ, aki szintén beásta magát a szívembe. Vannak emberek, barátok, akiknek fontos vagyok, ha nem beszélünk sokáig, hiányzok nekik! Életcélom beteljesítve, itt ülök pszichológián. Még egy tündér magyar vizslám is van! :))


Any problem? :D

1 komment

We can breath again

2011.11.13. 10:20 :: Emptiness

www.youtube.com/watch

 

Szólj hozzá!

PZS

2011.11.08. 19:52 :: Emptiness

Egy jó tanács: pszichiáterhez papírzsepi nélkül soha!
Első körben az asszisztenscsajhoz mentem be, ő faggatott vagy 10-15 percig, de már akkor elbőgtem magam. Ő sajnált nagyon, de nem láttam zsepit a szobában, a többin meg nem tudott segíteni. égül egyedül hagyott, volt két percem lenyugodni.
Ezután át a dokihoz, kézfogás, majd megkérdi: nincs jól? Ennyi. Újra kitört belőlem, de bevallottam, hogy a minap takarítottam ki a táskám és nem raktam vissza a szepim. Na kaptam is egy nagy dobozzal. Nagy nehezen összekaptam magam, majd válaszolgattam a kérdéseire, közben pedig csak úgy fogyott a készlete! Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel majd ez az egész. Hogy beszélnem kell a problémáimról. Volt lyan, amit már nem is tudtam elmondani, annyira bőgtem. Azt, hogy sírok akkor is, ha tükörbe kell néznem. De csak azt mondta volna, hogy jajj, nem vagy csúnya, nem agy kövér... Ki vagyok én ezzel segítve. Mikor akkora vagyok, mint egy víziló...
Egy szó, mint száz, bevallotta, hogy gyógyszercserekor igazából hangulatjavítókat is szoktak felírni, hogy ne viselje meg a pácienst annyira az átállás. Csak ez nálam most elmaradt. Remélem, most mindenki arra gondol, amire én akkor. Danke schön.
Most megkétszereztük az eddigi adagomat antidepiből, Ha egy hét alatt nem javulok, akkor vissza az előzőre, plusz egy másik. Mondtam neki azt is, hogy a szorongásoldómtól állandóan sírok. Csodálkozva néz rám: dehát annak nem így kellene hatni! Nálam a jelenlegi gyógyszerem sem hat, kezdjük ott. Akkor mit várunk egy enyhébb nyugtatótól?
Ó, és kaptam új nyugtatót, amit reggel, délben, este kell bevennem, de este dupla adagot. Amúgy jó. Mint aki beszívott, teszek mindenre, Van vagy 100 ember körülöttem? Naés! Érdekes.
Érdekelne, hogy liftben működik-e. Mikor ugyanis mentünk fel a dokihoz, két emelet alatt húsz évet öregedtem. Mondtam is Anyának, lefelé lépcsőn megyünk! Brutális egyébként! Mikor roham után CT-m volt, majd' megfulladtam! Úgy bepánikoltam, olyan halálfélelmem volt... hogy fogom én túlélni az MR-t? Jövőhét hétfőn lesz talán. Á, bele fogok halni :( Na majd benyugtatózom magam.
Doki után pszichológus, ott van a közelben az irodája, Anya dumált vele, míg én bent voltam. Be oda is, kérdés: szóval rosszul érzed magad? Válaszom: bőgés. Már nekem is elegem volt magamból. Jövőhét péntekre kaptam oda is időpontot, elkezdünk valami terápiásat. Nekem mindegy, csak legyek kicsit jobban.
Tegnap este már nyolckor leléptem msnről, fürdés, hajmosás, tízre már ágyban, várva a nyugtató hatását. Jött is az álommanó, hozzám képest baromi gyorsan, csak agy egy fél órát kellett várnom. Annyi hátulütője, hogy a hét órai ébresztőre szundival válaszoltam. Héttől tízig szépen lassan kajáltam, elkészültem, gépezgettem, semmi para vagy gyomorideg. Ez már hétfő délután is szokatlan volt, mikor hoztak vissza. Máskor harapok, most tudtam a szüleimmel normálisan beszélgetni. Az ember nem is hinné, hogy a szorongás mennyi energiát elvesz tőlünk. Így magamhoz képest egészen sokat bírok. Persze most is el tudnék aludni, így ülve, ez csak a gyógyszer miatt van.
A legnagyobb változás, hogy para nélkül mentem ma órára, ott para nélkül szóltam egy bizonyos témához, miután végeztünk pedig, para nélkül beszélgettem a csoporttársaimmal. Én. Délutáni óra dettó, semmi gond nem volt. Illetve... órai anyag: hangulatzavarok: mánia és depresszió. Csodálatos. Annyi volt az érdekes, hogy olyan problémáimat is köszönhettem ennek a betegségnek, amikről nem is hittem volna. Egyensúlyzavart is okozhat! Jó, nálam nyilván több tényező eredménye, de érdekes. Az alvás- és evészavar is, a memóriáé nem is beszélve.
Az azért bökte a csőröm, hogy már megint közelebb jött bizonyos részeknél. Persze, ha veszem, hogy gyakorlatilag az én értékelésemet olvasta fel, akkor nem nehéz az ilyen :S

Szólj hozzá!

Csak gondolkoztam

2011.11.06. 10:51 :: Emptiness

Szeretek itthon lenni, de hosszútávon nem tesz jót. Az egérinvázió elérte a szobámat is, napok óta Anyával alszok. Apa vadászterületévé vált a kis kuckóm.
Nagyon elegem van. Ma kihoztam a laptopomat, hogy írjak, na meg hogy sorozatok nézésével üssem el az időm. Tegnap épp a ruhásszekrényemet, illetve a komódomat vette be az egér. Ez egy őrület! Minden fehérneműmet ki kellett mosni, a ruhák majd csak ezután következnek, ha eltűnik az egér. Addig nincs értelme. A nagy pakolás azonban nem sok szépet és jót tartogat, ha nem akarsz emlékezni.


Én nem voltam mindig ennyire beteg. Az év elején kezdődött el ez az őrület, pontosabban februárban, mikor közölték velem, hogy az agyamat is meg kell műteni. Indult a halálfélelemmel. A műtét kegyetlen volt, rengeteget szenvedtem, a felépülésem meg már akkor sem volt 100%-os. Mégis jobban voltam, a vizsgaidőszak végén már újra egyedül közlekedtem. Majd jött az első roham, a szünet elején... ami után kísérgetni kellett még házon belül is, na azóta semmi nem oké. Újabb műtét, újabb halálfélelem, újabb felépülés, ami szintén nem teljes. Most meg újabb roham.


Ha tartani szeretném a tendenciát, most agyműtétnek kellene jönnie. De nem akarom.
Csak elegem van és szenvedek. Minden nap minden percében. Most is. A családom az udvaron dolgozik, ősz van, ilyenkor mindig metszeni meg vágni kell a fákat. Idén egész hatékonyan összedolgoznak, bár nagyon utálják. Én személy szerint egyenesen gyűlölöm. Mert én nem lehetek kint velük, nem segíthetek, nem tehetem hasznossá magam. Elmosogattam itt bent, de itt most az a lényeg, hogy baromi egyedül. Én is szeretnék munkáskesztyűben fát hordani, bármilyen hihetetlen is. De ha kimennék, csak vigyázniuk kéne rám, még ennyire sem haladnának. Szóval maradok továbbra is itt a konyhában, ahol szoba híján, egész nap ülök. Mert ide jönnek ők is, ha pihennek.


Az életem kifordult a négy sarkából és én kptelen vagyok visszaállítani azt. Olyan bizonytalanságérzetem van, amilyet még sosem éltem át ezelőtt. Mint amikor kórházban vagyok és várom, hogy hazaengedjenek. De már itthon vagyok! Csak nem érzem. Ilyenkor a viták mellett nyugalom áraszt el és bizalom. Most folytogatnak az emlékek és menekülnék, de hova? Én mindenhol beteg vagyok, sehol nem állnám meg a helyem, így tök mindegy, hogy most itthon szenvedek vagy Debrecenben.


Holnapután kábé így kellene majd összefoglalnom a pszichiáteremnek a dolgokat. Anya beszélt vele még hónapokkal ezelőtt, azt mondta, majd jobban elbeszélget velem, Anya mondta is épp ma, hogy most 15 percet rám fog szánni. Én 20-ra emlékeztem... De ez baromi kevés. Ha elmész a háziorvoshoz, ott el tudd mondani gyorsan, hogy fáj a torkod és lázas vagy, de a lélek nem ilyen egyszerű.

 

Szólj hozzá!

Egérút

2011.10.30. 08:59 :: Emptiness

Van abban valami különleges, mikor vasárnap reggel senki nincs fent MSN-en rajtam kívül. Vagy ők is csak rejtve vannak és ugyanezt gondolják?

Egerünk van. Mi nem egyeztünk bele, hogy beköltözzön a konyhába, de ő jól érezheti magát, nem akarja, hogy elkapjuk. Az elmúlt pár napban a családom kiszorult a konyhából, a dohányzóasztalon eszünk, a nappaliban. Baromira nem ergonómikus. Az a kis szemétláda meg nem akar beleragadni egy csapdába sem!

Anya retteg az egértől, én nem. Így a mosogatás, esetleg főzés, úgy zajlik most nálunk, hogy én a jelenlétemmel emelem a színvonalat, erkölcsi támogatást biztosítok anya számára. Persze vannak dolgok, amiket én, egyszerű lélek, fel nem foghatok. Ilyen például az a szituáció, mikor anya megkér, hogy nézzem már meg a hűtő melletti ragacsot, van-e már benne egér, majd ő feláll az egyik konyhaszékre. Én ezt nem tudhatom, én nem félek! Akkor... magassarkú csizmában mosogat, közben pedig kopog a sarkával. Kérdem, miért. Hát azért, hogy az egér nehogy nekiszaladjon! Mondom én, hogy túl primitív a lelki világom az ilyesmihez. Apa tegnap este is órákon át vadászott, értsd: cigivel a szájában káromkodott, hogy egy csomó papírmunkája lenne, de neki itt kell őriznie egy k... kib... egeret. Meg tudom érteni, nekem is kezd elegem lenni. Most is ülök itt, üres pocakkal, de nem mehetek ki a konyhába, mert ki ne jöjjön az egér! Áhh!

Van itt egy alkoholmentes almás sör, de én éhes vagyok, nem szomjas. Folyékony kenyér, ugyan!

Amúgy elég kupi van a szobámban, ahogy így elmélkedek itt. Ha négy nap alatt így leamortizáltam, mi lesz a következő egy hétben?

Ó, és mindenszentek. Az elmúlt néhány évben kihagytak belőle, nem véletlenül. Nem bírom a temetőt, egyáltalán nem. Úgy tudok sírni, mintha minden halott az enyém lenne - elég szánalmas. Idén azonban elmegyek én is, a szomszéd néni, aki nemrég halt meg, megérdemli. Ha már a temetésére képtelen voltam elmenni. Utáltam magam érte.
Na de majd most, remélem.

Szólj hozzá!

Roham

2011.10.29. 18:54 :: Emptiness

Szóval.

Elég volt vasárnap és hétfő éjjel nem aludni, kedd este már kaptam is egy szép kis epilepsziás rohamot. Hogy miért nem aludtam? Sokan kérdezték, de szerintem nem kell különösebb szándék az álmatlanul forgolódáshoz. Nyomasztó gondolatok közt egész éjjel, mire nagy nehezen sikerült elaludni, azonnal felriadtam. A szívem gyakorlatilag az ágyam is mozgatta, szakadt rólam a víz... jobb esetben. Rosszabban elaludtam - tényleg -, és rémálmaim voltak. Na az sem pihentet túlságosan.

Úgy döntöttem, hogy kedden nem is megyek be órákra, pihenek egy kicsit. Akkor még nem sejtettem, milyen helyes és felesleges döntés is volt ez. B. (személyes segítőm és barátnőm) hívott filmklubba, de nemet mondtam, újabb helyes döntés. A.-val (gimis barátnő) kimentünk a konyhára, olyan hét körül, cappucinót akartam csinálni. Meg is csináltam, de ki már nem élvezhettem, negyed nyolckor ugyanis rángani kezdett a fejem oldalra. Majd a szemem is arra kezdett fordulni, a nyelvem begörcsölt, én pedig elvesztettem az eszméletem.
A konyha kövén tértem magamhoz. Homályos képeim vannak a szőke recepcióslányról, aki utána velem volt, a mentősökről, a szobatársaimról... de fogalmam sincs, hogy hogy kerültem a mentőautóba. Az elsőről gondolom lifttel vittek le, a kártyás rendszert kikerülhettük, mert másnap nem engedett be, a koli előtti lépcsők is kimaradtak. A mentőautó már megvan, A. elkísért és ott is maradt velem éjfélig, míg ágyba nem kerültem.

A mentő ugyanis elvitt az egyetemmel szomszédos klinikára, ahol előbb alaposan kikérdeztek, majd vért vettek. Ez előbbi kicsit nehezen ment, A. mondta is utólag, hogy látta rajtam, azt se tudom, milyen hónap van. De mindent fel kellett idéznem, még azt is, hogy merre rángott a fejem. A teljes nevemet is nehezemre esett volna eltalálnom :D

Aztán cirka két óra várakozás az eredményekre, amik csak enyhe vashiányt mutattak ki, de én úgy szenvedtem azalatt az idő alatt! Egy ilyen roham baromi fárasztó, ezt csak így tudom mondani. Nyáron már a mentőautóban elszunyáltam. Ezzel szemben most még órákig talpon kellett lennem.

A következő megálló az új telep, az Auguszta volt. Itt szoktak a fejemben és a gerincemben is turkálni, ismerős terep. Fel az osztályra, újabb doki, újabb sztorizgatás... és egy vizsgálóasztal! Milyen puha tud lenni a fa- és műanyag székek után
:)

Aztán ágyat is kaptam, közvetlenül az orvosi melletti szobában, plusz egy frankó kis hálóinget, amiben műteni szoktak. Ennek az az érdekessége, hogy hátul kell gombolni. Na én azért ennyire nem kívántam beleélni magam a helyzetbe, inkább végre
kipihentem magam.

Reggel hamar kidobott az ágy, ez  azóta is így van, és így volt a nyári rohamom után is hetekig. Tudom értékelni :) A reggeli kenyér és felvágott volt, nade. Hogy bontsak fel egy vákuumcsomagolt szalámit puszta kézzel? Az éhség nagy úr, nekem pedig általában hosszúak a körmeim :P Egész könnyen ment!

A doktornőm egy fiatal és kedves teremtés volt, nagyon érdekeltem, a szobáink pedig közel voltak, így elég gyakran befutott egy-egy kérdéssel vagy ötlettel. Nagyon ritka betegségem van. Nem az epi, hanem a másik, egy idegrendszeri. A beleegyezésemmel végül beszéltem az NF-ről egy kamerába - ennek így nemsoksemmi értelme van :) -, amiből oktatófilm lett az orvostanhallgatóknak. Először doktornő próbálkozott a fényképezőjével, de
a) alig volt hang, b) rossz volt a képminőség. Harmadjára jött egy pasi, rendes nagy kamerával :)

Doktornő megigazította a hajam minden felvétel előtt, a második körtől pedig egy gépelt szövegem is volt, hogy kb mit mondjak.

Jó volt, nem unatkoztam. A szüleim csak délután tudtak jönni értem, és ha csak egy CT-re küldtek volna egész nap, akkor már belepusztultam volna a semmittevésbe. Nagyim kérdezte utólag, hogy nem viselt-e meg. Nem. Én ezekről a dolgaimról tárgyilagosan és érzelmek nélkül szeretek és tudok beszélni. Maradjunk csak gyakorlatiasak mindig, hisztizni később, itthon is ráérek, én így gondolom. Bár mikor az idegsebészem közölte velem, hogy szokassam magam hozzá a gondolathoz, hogy azok a daganatok nem maradhatnak a fejemben, így ő kipiszkálja őket, beszéljem meg a titkárnőjével, hogy mikor, na akkor majdnem leájultam a székről. De mire kiértem a csajokhoz, akik az ő jobb kezei, tiszta voltam agyilag, kiszámoltam, hogy mikor lenne a legjobb, és egyeztettünk. Sírni biztos sírtam utána, talán már a kocsiban is, de nem láttam értelmét a nagyjelenetnek egy rakat ember előtt,
akik szintén a dokira várnak, s talán betegebbek is nálam. Ez most is így volt, meg úgy általában mindig.


A hét második felében átadtam a stafétabotot Jusnak, a magyar vizslámnak. A szentem több méternyi madzagot evett meg, nem tudni milyen indíttatásból. Az állatorvosok minden esetre nem lepődtek meg, megesik, mondták. Őt hordtuk dokihoz az utóbbi pár napban és aggódtunk a kis butus életéért. Megúszta - és a pénztárcám is - komolyabb beavatkozások nélkül, most diétázik, és nagyon élvezi, hogy minden körülötte forog.
Én is, bár fura. Szokatlan, hogy nem én vagyok a beteg.

Szólj hozzá!

Álomfogó

2011.10.22. 12:42 :: Emptiness

A volt barátom - mintha ezer éve lett volna - csinált nekem egy álomfogót. A leggyönyörűbbet, amit valaha láttam. Persze nem kizárt, hogy csak azért érzem így, mert nekem készült :) De számít ez? Dehogy :)
Egy nagy jó barátnőm, konkrétan a legjobb, írt egy e-mailt, amiben egy szörnyű álomról számolt be. Ismerem az érzést, mikor kipattan a szemed, szakad rólad a hideg verejték, görcsösen szorongatod a takaród szélét, alig kapsz levegőt és nem tudod, hogy hogy kerülsz az ágyadba, hiszen az előbb még... menekültél, holtakat láttál, meg akartak ölni vagy épp te készültél kioltani valakinek az életét. Bujkáltál, féltél, hallottad a szíved dobbanását, ahogyan ütemet vernek a másodpercek, érzel, gondolkozol, képtelenség, hogy ilyen valóságos és mégis álom legyen.
De az.

A pszichiáterem mondta anno, hogy ez úgy működik, akár egy kukta. A feldolgozás egy módja. Mikor túl sok a feszültség bennünk, kicsapódik a szelep, és így könnyebbülünk meg. Ezt egyébként talán már írtam itt, de ismétlés a tudás azanyja :))
És valóban. Tanulmányaim alapján, a léleknek meg kell könnyebbülnie. Nehéz pl. beszélni olyan dolgokról, amik bántanak, mert elsírod magad, vagy egyszerűen a tény, hogy kimondod, valóággá teszi. Gondoljunk csak emellett a poszttraumás stressze vagy azokra az amnéziákra, melyek egy feldolgozhatatlan eseményt hivatottak meg nem történtté tenni. Gyakran megesik, hogy mikor megerőszakolnak egy nőt, az annyira megviseli szegényt, hogy a lélek önvédő mechanizmusba kezd, elnyomja az emléknyomot, és konkrétan nem fog emlékezni arra, mi történt vele.
Vagy: a szülők gyakran hajlamosak kétségbeesni, mikor csemetéjük rajzain halál, vér és hasonló borzalmak köszönnek vissza rájuk. Feldolgozás. Ennyi az egész. A világ tele van a gyermek számára érthetetlen dolgokkal, egy négyéves nem tudja felfogni, mi is az a halál, nincs tisztában az idővel. De látta, hallott róla, tévében, mesében, hát lerajzolja, megalkotja magának a rajzlapon, mert érdekes. Apropó érdekes. Azok a gyermekek, akik csak virágokat, pillangókat, felhőcskéket és egyéb nyalánkságokat rajzolgatnak, nos, általában ők a legagresszívabbak.

Nade rémálmok. Az azért szívás, ha az ember napokig gyötrődik egy-egy fantáziadús tömeggyilkosságán :S De rájöttem! Ez is egyfajta tudatosulása a mélyben lappangó szorongásainknak, melyek így törnek a felszínre, és arra várnak, hogy feldolgozzuk őket.
Mekkora AHA-élmény itt a 3in1-em mellett. Amit szívószállal iszok egy műanyag pohárból... olyan stílustalan!

Megfogalmazódott bennem, hogy írok valamit a tegnapi napomról is, de elég eseménytelen volt, legalább a tegnapelőttihez képest.
Menzára személyes segítőm hozta magával tíz esztendős húgát is, engem meg komolyan kivert a víz. Én félek a gyerekektől! Persze nem volt végül semmi gond, de megláttam a gyerkőcöt és majdnem spontán székletem támadt! A szakdolgozatomhoz is gyerekekkel kell majd dolgoznom, de ők legalább látássérültek, csak toleránsabbak a gyökérségemmel szemben. Jövőhét csütörtökön megyek az igazgatóhelyetteshez, de mit is fogok neki mondani?
"Háj, jöttem vizsgálódni..."
Nem jó.
"Szóval van ez a dolog..."
Még kevésbé -.-
"Szakdolgozatom témája az intézetben felnövő gyermekek kognitív reprezentációja (aminek pár napja néztem utána a neten, mert én se tudtam ám, mi az), és szeretném megtudni, hogy Önök milyen módszerekkel kérik tőlük számon a tananyagot, hogy majd én magam is hasonló eljárásokat dolgozhassak ki az információszerzéshez, továbbá érdekelne, hogy hány végzős tanuló jár az iskolába bla bla bla..."
Talán ez lesz az, gondosan kihagyva a zárójeles részt :P
Egyébként torzítottam, mert tudtam, hogy mi az, de nem nézem ki magamból, hogy helyesen le tudok fordítani egy ilyen szakkifejezést, ez meg csak szakdoga.

Szakdoga. Tegnap meg még nem tudtam elengedett kézzel ülni a bilin. De szentimentális vagyok!

Egyébként így dél környékén, lehet, hogy nem ártana elkezdeni a napot. A hajam már belőve, a körömlakk kiválasztva, mosogattam is már... Nem megyek sehová, de addig sem tanulok alapon gondolkodok :)
Talán most mentek egyet és tényleg elkezdem a napot.

Az álomfogóm otthon pihen egy sarokban, de minden alkalommal, mikor arra jár a tekintetem, megpihen rajta, és elmosolyodok.

Szólj hozzá!

Szex és hányinger

2011.10.21. 09:43 :: Emptiness

A tegnapi napom hosszú volt, nagyon.

Szaktra való tekintettel egész nap az intézetben ültem. Előadást előadás követett, estére az agyam egy bazinagy lufivolt tele vízzel. De jó volt, élveztem.

Tíztől beszélt egy ipse az addíciókról, a függőségekről. A nap első és egyik legjobb előadását rendesen tönkretette számomra az a tény, hogy mellettem kettővel ült az egyik jó barátnőm hapsija meg annak a fia. Gyűlölöm a fazont. Tárgyként tekint a barátnőmre, aki eközben gyakorlatilag érte él.
Szóval faszkalapunk fogta a zakóját, és mivel az első sorban ültünk, odarakta az előadó asztalára. Én meg: MIVAN??? Előtted is van, te köcsög! Elvileg orvos vagy, nem jelenthet akkora nehézséget a sajátod betájolása! Aztán megkérdezte az előadótól, hogy nem jelent-e gondot. Ő persze nem az asztalon tervezte megtartani az előadást, nem volt gond.
Aztán a fia... Az a neveletlen bunkó evett, ivott, ott, az első sorban, és aztán olyat tett, amit normális ember meg se próbálna... elkezdett smst írni. De ott, a tanár szeme előtt, a padra könyökölve! Hát mondom kiverem a kezéből! Hogy lehet valaki ekkora parszt?! Vagy csak én adok túl sokat a jómodorra?

Az előadásról csak annyit, hogy a férfi nagyon szimpatikus kis emberke volt, gyakran egyenesen nekem mondta a magáét :) Ő az az ember, akit ha felkeltenék hajnali kettőkor, hogy na kisfiam, itt van ötven ember, beszélj már nekik a dependenciáról, simán képes lenne rá. És minden bizonnyal a haja is pont úgy állna. Az előadás felénél ugyanis beletúrt a hajába, ami aztán végig úgy állt neki. Az első sorban röhögőgörcsöt kapni ciki. Nem tudsz elbújni, mégis megpróbálod. Én onnantól kezdve inkább a kabátom gyűrögettem, és csak akkor voltam hajlandó felnézni, ha elsétált valamerre. Aztán egyszer csak bekerült oldalról a látóterembe, én pedig hirtelen csak annyit gondoltam: Elvis itt van!

A következő előadás a szexuális perverziókról szólt. Magától Csides Katától! Azt nem lehet hitelesen visszaadni, azon ott kell lenni. Betegre röhögtem magam, közben pedig rengeteget megtudtam az exhibícionizmusról, a pedofíliáról és a transzvesztitákról is - többek között persze.

Ezután barátnőm elhúzott menzázni. Én részemről aznap már ettem egy fél szelet pizzát, délután kettőkor pedig még semmi éhségérzetem nem volt. Furcsán működök mostanában, most is csak szenvedek egy kis műzlivel. Na azért beruháztam a vércukorszintemnek egy csokira meg egy espressóra. Talán túl sok kávét iszok mostanság. De a csokiból konkrétan egy, azaz egy harapásnyit bírtam enni. Mi ez, ha nem szánalom???

Közben ott állt nem messze a faszfej. Régebben beszélgettünk már, tudom milyen csöpögős, kenetteljes a dumája, a hányinger fog el tőle, miközben egy utolsó szemétláda. Két embert már megölt, a barátnőm lesz a harmadik??? Nem a saját kezével, de kifizette a csekket, az majdnem ugyanaz :(

Utána a tanáraim beszéltek a gyereknevelésről. Természetesen csak azok, akik már szülők. Az intézetben több házaspár is van, hiába, beltenyészet :D De édesek így együtt :)
Persze ismert a tény, hogy én magam kimaradok ebből, ez az előadás mégis sokat adott! Kiderült pl. az egyik tanáromról, hogy mikor nem az unalmas tananyagról beszél, képes összefüggő, értelmes önkifejezésre is!
És a férfiak. Egy fazon két kérdést tett fel az előadás alatt, de mindkettő így kezdődött: "Hol az a határ..." Basszus! Ez gyereknevelés!!! Nem statisztika! Itt nincs medián meg t-próba! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ Úgy bírom, amikor egy ilyen dologról is képesek mennyiségi alapon gondolkozni! -.-'
 

A nap végére leamortizálódtunk agyilag. Ültünk ott, mint két kifacsart narancs, és készültünk a "hazafutásra". Ebben a percben egy csoporttársunk sietett oda kétségbeesett arccal, hogy amennyiben nincs semmi dolgunk, azonnal menjünk az XY terembe nemtudommire, mert nincsenek hallgatók!
...
...
Johh. Mentünk, ott voltunk, de én végig szenvedtem a gyengeségtől, kivert a víz, ájulhatnékom volt... Persze, mert miért nem eszek? De nem tudok. Nem kívánok semmit. Csak lenyomom a torkomon. Amúgy környezetpszichológia volt, Érdekes is lett volna, ha tudok figyelni, így azonban nem sok emlékem van az előadásról.

Visszatérve a koliba a tettek mezejére léptem. Mondom fasza gyerek leszek, megeszek egy egész szelet pizzát. Kiköltöztem a konyhába, csináltam granulátumos teát, aztán néztük egymást. A pizza meg én.  Mondtam már, hogy szánalom? Na olyan jó félóra alatt legyűrtem, jövök vissza a szobámba, már venném le a cipőm, hogy akkor most részemről vége a napnak... És bevágtatott gimis egyetlen barátnőm, hogy az egyik szobatársa szakított a pasijával, most pedig vagy tízen vigasztalják, ő meg nem hajlandó ott maradni. Cipő visszaköt, tea felkap, fel az ötödikre, be a tanulóba. Hú, mennyit beszélgettünk! Már nagyon kellett. Úgy megkönnyebbültem. Mert vele mindenről lehet beszélni és meg is tettük.
Mondtam már, hogy nagyon kellett? :)

Most pedig, ilyen hajnali órán, irkálok itt, közben pedig sikerült megennem egy fél tányér műzlit.

És büszke vagyok érte magamra -.-'
 .

Szólj hozzá!

Egy kis energia

2011.10.19. 19:08 :: Emptiness

Na nem kell aggódni, nincs olyanom nekem.
Ma a személyes segítőm, barátnőm előtt elsírtam magam. Érzem magamon a csoporttársaim ellenszenvét és az hogy nem állnak velem szóba, hosszabb távon kicsinál.
A lány szerint ,,te sem nagyon próbálkozol"
,,de egyszerűen képtelen vagyok odamenni"
,,jajj, csak egy kis energiabefektetés..."
Eddig hallottam.
Ez NEKI kis energiabefektetés, nekem lehetetlenség. Basszus, pszichológiát tanulunk. Már milliószor elmondták nekünk, hogy nem az objektív történések, tények számítanak, hanem hogy a személy hogyan éli azt meg. Na legyek most én a személy!
Szarul vagyok, próbálok nem minden percben a sanyarú jövőmre gondolni. Random módon elsírom magam, valószínűleg már mindenki hülyének néz. Én úgy érzem (és ez a fontos!), hogy az embereknek teher, nyűg vagyok, nem szeretnek engem, nem kedvelik a társaságomat, nem akarják, hogy odamenjek hozzájuk és beszélgessek velük...
És ez a lány mégis azt tanácsolta nekem, hogy menjek csak oda. Hát a fenébe is, a dohányosoknak is hányszor elmondják, hogy tegyék le a cigit.
Én nem tudok odamenni.
,,tavaly nem ilyen voltál, mindenkivel beszélgettél, szerettek az emberek..."
Tavaly... De azóta volt két agyműtétem, egy epilepsziás rohamom, önállóan tudtam közlekedni, stb. Egy cseppet romlott az állapotom azóta. Próbáltam is neki elmagyarázni.
Az emberek azt hiszik, hogy attól, hogy valami két hónapja történt, az már elmúlt. Ha megviselt, az csak akkor volt. Akkor féltél a haláltól, akkor voltak fájdalmaid, most pedig már ugyanolyan vagy, mint előtte.
Hát nagy büdös lóf...t. Minden tünetem vátoztat rajtam, minddel meg kell tanunom együttélni, el kell fogadnom. Ez az utolsó se megy csak úgy. Az, hogy nem panaszkodok, nem jelenti azt, hogy nem visel meg pl. a hallásom elvesztése. A jajjgatás nem visz előre. Tudom, az egészséges embereknek fontos, hogy a külvilág tudtára adják, hogy mennyire fáj itt meg ott. De én nem szeretem pl. Anya arcán tükröződni a fájdalmam, megtartom magamnak.
Oké, tudom, épp én beszélek, aki egy blogon nyekereg arról, hogy miyen szar is neki, de ha olvasod ezeket a sorokat, az a Te választásod eredménye. Jelen helyzetben kicsit pszichológusként vagy jelen.

Szóval az a kis energia...
Számomra olyan ez az egész, mintha repülni próbálnék - nyilván sikertelenül.

Napi PRO
Egy csoptársam bezélgetett velem egy kicsit. Végtelenül eröltetett volt, de ő jött oda. Ez pedig nagy szó.
A gimis legjobb barátnőm pedig eljött hozzám az intézetbe, és dumáltunk óra helyett. Hát, ha ő nincs...

És a kontra
Másik csoptárs: ,,nem jössz eőadásra? itt akarsz ülni másfél órát?"
Jahh, meg épp sírtam is, neki talán nem tűnt fel.

Összességében ma kaptam egy ingyen red bullt :)

Szólj hozzá!

Mintha

2011.10.17. 22:56 :: Emptiness

Talán ma jobban vagyok.
Tegnap este beállított az egyetlen barátnőm a gimiből - ő is az én kolimban lakik-, hogy ,,kapjam a gúnyámat, menjünk forrócskizni!" Húztam a cipőm és mentünk. Itt van egy kávzó a földszinten, éjfélig ültünk ott és nosztalgiáztunk, jó volt :) Jól éreztem magam, de tényleg! Beszéltünk szexről, politikáról, mindenről, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára, nem évekkel ezelőtt. Oké, így 2 szóva találkoztunk, de semmi több. Hiányzott :)
Ma meg kiszolgáltatottságom újabb jelét kapva, a személyi segítőm szólt, hogy se ma, se holnap nem tud bekísérni az intzetbe. Fasza. Akkor minek jöttem vissza? Ma reggel, már indultam le a koli elé, akkor kaptam az smst. Ha tegnap ír, akkor nem jövök vissza vagy nem kelek reggel időben...
Gyűlölöm ezt a kiszolgáltatottságot. Ezen a szinten... bele lehet őrülni.
Ma írtam msnen egy régi, kedves barátomnak. De mire megtaláltam! Véletlenül letiltottam. Mást akartam anno, de egyforma profilképük volt... Annyira jellemző :D
Szóval írtam neki pár sort, hiányzik ám. Mint sok régi barátom, akikkel távol kerültünk. Szeretném felvenni a kapcsolatot minél többükkel.
Lehet, hogy ez a hiány, az emberek utáni vágy, már az antidepimnek tudható be? Jó lenne.
A mai napomat így gyakorlatilag végigbeszélgettem a szintén pszihós szobatársammal, délután pedig aludtam egy egészsgeset.
A szobatársaimmal egészen jó viszonyt ápolok. Olyan igazit. Ha elkezdünk beszélgetni, nem tudjuk abbahagyni, gyakran hülyéskedünk, nevetgélünk... Ez új. Az előzőekkel sem volt emmi baj. Ezek a mostaniak egyszerűen nyitottabbak vagy én nem is tudom. Talán nem ez a megfelelő jelző. Itt most minden más. Nyilván, hisz más emberek.
Az intézetben szakhét van, nincs tanítás, csak előadások, de én az elejéről ugye lemaradok, de legalább nem tanítási órákról.
Hát nem lett valami összefüggő bejegyzés, de 100% én. Jólesett írni. Talán gyakrabban kellene :)
 

Szólj hozzá!

cím nélkül

2011.10.15. 13:47 :: Emptiness

Mostanában egyre rosszabbul vagyok, fizikailag és lelkileg is. Minden nap érzem és látom, hogy hogyan romlik az állapotom. Élek a korlátaimmal, amik a négy fal közé szorítanak, és így végső soron egy olyan embert csinálnak belőlem, ami nem én vagyok.Egy éve még egyedül jártam be órákra a pár száz méterre lévő pszichológia intézetbe, másfél éve még én sétáltattam a kutyánkat, nem szedtem epilepszia elleni gyógyszert, napokig kibírtam sírás nélkül, képes voltam odamenni a csoporttársaimhoz és beszélgetni velük, egyedül mentem a menzára. Elsősként én vásároltam be egy beteg barátnőmnek, nem okozott problémát a beszéd, fesztiválozni voltam, hallottam, amit mondanak nekem...

Ma gyakorlatilag egy barátnőmre vagyok utalva közlekedés tekintetében, ha ő nem jön, nem tudok órára járni, nem tudok elmenni a menzára, ő az egyetlen csoporttáram, aki szóba áll velem, a kutyánkhoz ki sem mehetek, mert féltenek, hogy fellök és joggal, ha lemerül az elem a hallókészülékemben, baszhatom az előadást, nem hallom tisztán a tanárt, az emberi kapcsolataim a családomra, erre a lányra és a szobatársaimra korlátozódtak. És jobban sántítok, mint eddig, már nem kell szabad tér ahhoz, hogy elessek, minden zuhanyzás egy rémálom, mert oda papucsban kell menni, az egyetemet nem fogom tudni befejezni, mert képtelen vagyok önállóan gyakorlatokra járni, illetve megtartani azokat. A BA képzést is örülhetek, ha befejezem.

A környezetem pedig nem tudatosítja magában, hogy mennyire rosszul viselem ezt az egészet. Kérdéseik: járok-e bulizni, van-e pasim... Barátoknak íis bőven híján vagyok, nem még hogy pasi... A barátaim az ország különböző pontjain élnek, neten tartjuk a kapcsolatot, de sokuk nincs teljesen tisztában a helyzetemmel. Sokuk... egy kezemen meg tudom számolni őket. És itt van az én öcsém, aki teljesen az ellentétem. Minden második hétvégén járok csak haza, de ez is épp elég szenvedés. Ilyenkor gyakorlatilag végighallgathatom, hogy milyen buli az élete az egyetemen, hogy nyáron megy ki Amerikába, hogy milyen nagy buli is volt tegnap... Namost én soha nem voltam még külföldön, ahogy így elnézem, nem is leszek, hiszen a koliban a konyhába alig bírok kitántorogni. Meg kivel mennék? Nincs szükségem az emberek szánakozó pillantásaira más országokban is. Épp most cseszett le édesanyám, hogy mekkora tajparaszt vagyok, hogy a saját testvérem élménybeszámolójának nem tudok örülni és csak mert bánt vele, ne legyek ilyen antiszociális még a családommal szemben is és így tovább. Mekkora bunkó is vagyok, hogy sírni merészelek, mikor szembesülök azzal, hogy én csak egy fogyatékos féreg vagyok, aki többnyire a főld alá való, nem volt képes 20 év alatt annyit ért el, hogy lassan tolószékbe kerül, és végleg megsüketül.

Mert akárhonnan is nézem, ez vár rám. Az a maroknyi ember, akinek fontos vagyok, távol él tőlem és nehéz pillanataimban szívesen biztosítanak életükben betöltendő fontos szerepemről, hogy a következő pillanatban eltűnjenek, majd legközelebb szintén 20 percet töltsenek el társaságomban az msn-en. Ekkor pedig beszámolnak legutóbbi sörözgetésükről a haverokkal vagy épp arról, hogy hogy két hétre kiruccannak már a barátokkal valami tóhoz nyaralni. Részletes élménybeszámolót kapok melynek végén megkérdik, veled mi van? Én erre általában annyit mondok, még élek. Ők nem értik, írják a nevető szmájlikat, azt hiszik, viccnek szántam, pedig ez az egyetlen, ami történik velem. Veszem a levegőt meg kifújom és még vágjak hozzá jó pofát is...  Hát nagyon köszönöm.

Szólj hozzá!

Kevés

2011.09.17. 21:28 :: Emptiness

Annyira úgy érzem, hogy egy senki vagyok. Nem tudok olyan embert, akivel egyenértékű lennék. Ez rossz, mert kicsinálja azt a kevés emberi kapcsolatomat is, ami van. Hogy hogyan? Egyszerű.

Ha van egy barátod vagy barátnőd, gondolok itt egyszerű baráti kapcsolatokra, akkor ez a gondolat lehetetlenné teszi, hogy fájdalom nélkül nézd végig, ahogyan az a valaki akár csak szóba is álljon mással. Elhagyva és megcsalva érzed magad, noha nem ez történt. De neked fáj, sír a lelked. Aztán a tested is. A másik nem tud olyan meggyőző érvet mondani, amivel biztosíthatni tudna téged arról, hogy nincs okod ilyesmire, hisz a duma az csak duma.

És ha ez a valakid az ország másik végén él, elsődlegesen lelki a kötődés, akkor hiába a rengeteg kommunikáció. Nem elég.
Adhat rengeteget, adhatja számodra a világot, lehet a másik feled... attól még messze van és te is neki. És már rég lenyelted, hogy soha, de soha nem lehettek együtt, mégis könny szökik a szemembe, mikor ezeket a sorokat gépelem.

Talán mégsem nyeltem még le.
 

Szólj hozzá!

Again and i hate it

2011.09.12. 15:58 :: Emptiness

Újra itt az egyetemen

Újra egyedül a kávémmal

Újra csak rettegéssel tekintek az emberekre

Újra csak lehajtott fejjel állok ott

Újra távol mindenkitől

Újra rosszullétek

Újra megfulladok az emberek közt

Újra utál mindeni

Újra csak a baj van velem

Á, basszus, mintha nem ismernének, a csoporttársak is figyelmen kívül hagynak, leszarnak... Nem tuudom, hogy miért nem tudok mély, tartós kapcsolatokat kiépíteni az emberekkel, mikor ez a legnagyobb vágyam. De már mindegy. Elcsesztem. Akik régen voltak, eltűntek. Már nem kiváncsiak rám. Most nincsenek. A jövő pedig... Áhh
Egy hete itt vagyok a koliban, hogy szokjam a közeget. Ehhez képest ma az intézetben majdnem elájultam. A tömeg elrettent. De a tény, hogy egyedül állok ott, még jobban megijeszt.
Mert így lesz ez egész félévben. Amilyen az első nap, olyan a többi. Nem babona. Élettapasztalat.
Az elmúlt héten megismertem egy srácot, de tegnap leállította a dolgot. Engem ne puszilgasson olyan, aki iránt semmit sem érzek. Pláne ne nyilvánosan, Pedig kedves fiú és aranyos. De attól még ugyanúgy közömbös.
A badoonak hála van még pár emberem, de nem sok esélyt adok a dolgoknak. Ez már pesszimizmus is lehetne, de a helzet az, hogy már msn-en kiismertem őket. Van, akivel ott sem tudok miről beszélgetni. Akkor élőben?  Ott nem nyithatok meg egy aknakeresőt. Szóval itt ez a két szobatárs is, olyan, mintha nem kedvelnnek engem.
Megint én leszek a felesleges harmadik. Ők majd jól összehaverkodnak, én pedig megint csak leszek itt egyedül magamnak, mint mindig. Hurrá.
Ma találkoztam volna egy néger sráccal, de írtam neki, hogy jó szar napom van, máskor? De aznap is az lesz, szóval... Egyszerűen nem bírom elviselni, hogy hárman vagyunk egy szobában. Nekem már a kettő is sok, nem még három.
Szerintem alszok őár órát.

Szólj hozzá!

Nem tudom már

2011.08.28. 21:06 :: Emptiness

Hát megint itt. Nem vagyok jól, egyáltalán nem. Már azon a szinten vagyok, hogy az ételt sem tudom lenyelni. Ami nyilván jó, hisz fogynom kell. 62 kiló vagyok...

Hogy mennyiben változott az életem azóta? Az állapotom romlott, nem sokat, de eleget ahhoz, hogy újra depressziós legyek. De ez most más, ilyen mlyen még nem voltam. Ennyire őszintén nem akartam vget vetni az életemnek még soha. Úgy egy hete ennek a mlypontnak, azóta letettem róla. De hányszor kell még meggyőznöm magam, hogy van miért? És kiért?

A családom szeret, de nekik muszáj. De rajtuk kívül... Nincsenek barátaim továbbra sem. És mindenki kérd, hogy várom-e az új félévet. Hát baromira nem. Megint szenvedek majd egyedül a koli falai között, a pszichointézetben is ülhetek magamnak egyedül. Maximum szánalomból jönnek oda hozzám emberek. De az utóbbi időben már azért sem jöttek.

Csak gratulálni tudok magamnak.

Szólj hozzá!

Kontroll nélkül

2011.01.23. 21:22 :: Emptiness

Na most kezdek tényleg megroppanni...
Hétvégenként, mikor otthon vagyok, valahogy felborul a rend az életemben, de mindig. Ennek köszönhetően két napig elfelejtettem bevenni a gyógyszert. Felelőtlen vagyok, az addig oké, de tényleg ENNYI vagyok gyógyszer nélkül???

Egyre rövidebb megvonási idő is ilyen tünetekhez vezet, egyre rosszabb minden alkalommal. Már tegnap délben hányingerem volt. Hogy miért szenvedek emiatt annyira? Nem érdekel ha nem tudok enni, addig amíg Anya észre nem veszi. Most két hétig voltam távol, hazamentem, annyi és olyan jó kajákat csinált, annyit dolgozott velük, annyi energiát fektetett bele és én meg... Á, utálom magam ilyenkor!

Most lehet cseszegetni, hogy miért vagyok ilyen gyökér, hogy elfelejtem. De a kifejezés magában rejti a választ, nem volt szándékos. Sosem az. Csak utólag könnyű okosnak lenni.

Aztán ahogy haladt az este, úgy rosszabbodtak a dolgok is. Olykor tényleg úgy gondolom, elment az eszem. Kezdek félni. Azon kaptam magam, hogy jár az agyam, de nem értelmes dolgokon, hanem hogy hogyan tudnék fájdalmat okozni magamnak.
Groteszk a kép, nem könnyű leírni sem, de apró csatokat csiptettem a bőrömre. De nem ez volt a jéghegy csúcsa, csak egy példa az elmebeteg cselekedeteim demonstrálására. Attól a csúcstól inkább mindenki mást és magamat is megkímélem, mert szánalmas, ijesztő, horrorisztikus és nincs az a terapeuta, aki kiszedné belőlem.

A legnagyobb problémám ezekkel a dolgokkal, hogy mindig bennük találom magam. Emlékszek én rá, hogy hogy kerestem elő azokat a csatokat, mindenre, de csak a művelet közben térek észhez és hagyom abba az egészet sürgősen.
Azt sem tudom, miért csinálom. Nem élvezem a fájdalmat, nem könnyebbülök meg tőle, csak szenvedek még pluszban a bűntudattól is, hogy ilyeneket művelek.

Figyelemelterelésként megnéztem még egy filmet is, aztán olyan két óráig sírós számokat hallgattam. Ennek is mi értelme? Utána háromig még amúgy is bőgtem az ágyban fekve.
Egyre kevésbé tudom megfogalmazni, hogy mit érzek. Pedig ebben is mindig nagyon jó voltam! De most nem találom a fájdalom okát! Hiába lenne rá szükségem. Nekem az elengedhetetlen ahhoz, hogy meggyógyítsam magam. Annyira tanácstalan vagyok.

Ma jöttem vissza Debrecenbe, egy rémálom volt az egész. Émelyegve ébredtem, ellinkeskedtem a napot, aztán bevettem egy szem szorongásoldót, amitől aztán szépen elbőgtem magam. Anya így vitt ki az állomásra, így rakott fel a vonatra. Hogy előtte otthon teljesen kiborultam egy hülye utazástól, ráadásul fogalmam sincs, hogy miért rettegek tőle ennyire.

Az út alatt két dologra koncentráltm: hogy ne hányjam el magam, illetve hogy senki ne hallja meg a zenét, amit én hallgatok fülhallgatón keresztül. Valamiért úgy éreztem, hogy percenként ellenőriznem kell, hogy ha kiveszem a fülemből, akkor lehet-e hallani. Kényszer.
Olyan négyre már itt voltam a koliban egyedül is vagyok, és azót nem sikerült elkezdenem tanulni. Holnap vizsga, én eddig meg annyit tettem az ügy érdekében, hogy kinyomtattam az anyagot.

Lesz ennek egyáltalán vége? Már az se érdekel, hogy mikor.

Szólj hozzá!

Epizód

2011.01.20. 18:06 :: Emptiness

Hm. Most, mikor ezt a bejegyzést írom, még nem tudom a címét. Így legalább nem befolyásolom magam a témát tekintve. Képtelen vagyok összefüggően összeszedni az emúlt napok eseményeit, szóval inkább csak epizódokat gyűjtök össze. Nem kell kiemelkedő dolgokra gondolni, csak a szokásos baromságaimmal traktálom ismét a tisztelt nagyérdeműt.

Pár napja a volt barátom elhozta a cuccaimat, amiket felhalmoztam nálunk azalatt a tíz hónap alatt. Nagyon megviselt, de legalább már előte nem sírtam, csak valami más miatt. Egy szomorú dolgot mesélt. Persze miután elment, estig itattam az egereket. Vele hál' Istennek minden rendben. Vannak zűrök, de kinek az életében nincsenek. És ami még fontosabb, vannak tervei is, hogy hogyan másszon ki a bajból. Többek között ezért is szakítottunk. Az én pesszimista hozzáállásom mellett ezeket képtelen lenne megvalósítani, így elnézve a jelenlegi életét fájón bár, de ki kell jelentenem: Sokkal boldogabb és teljesebb az élete nélkülem.
Növeszti a haját, ami olyan édesen kunkorodik, hogy alig bírtam ki, hogy ne játszak vele végig, míg itt volt. A tekintete még mindig nagy hatással van rám, de ami betette a kaput a könnyeimnek, az az az ölelés volt, amit a távozásakor kaptam. Kevés ember ölelése nyújt ekkora biztonságérzetet, ad ennyi szeretetet és tudom, hogy nem szívesen tolt volna el, mert nem akart megbántani, így én kényszerültem megálljt parancsolni magamnak.
Szép emlék marad a vele töltött idő, rengeteget tanultam tőle és ő volt az, akinek sikerült megtanítania engem a szerelemre. Azelőtt úgy gondoltam, hogy képtelen lennék ilyen érzelmeket táplálni bárki iránt is. Képes lenne ismét boldoggá tenni, képes lennék újra belészeretni, de a holtakat sem szokás kiásni a sírjukból. Én meggyászoltam ezt a szerelmet, jó mélyre ástam, csak az a gond, hogy a szavaimmal ellentétben írás közben is sírok, és sírok valahányszor az eszembe furakszik. Fáj ez nekem épp eléggé így is, vétek lenne még jobban megbojgatni, akármilyen j-vel is írják. Egyszerűen csak igaz az a dalszöveg:

Találkozás egy régi szerelemmel
Rossz randevú, de megbocsátható
Az ember áll és megszólalni nem mer
Miközben érzi, sírni volna jó

Ez van. Még nem nyomtam elég mélyre, de úgy látszik, nekem ehhez rengeteg idő és energia kell. Vagy csak egyszerűen egy hülye picsa vagyok.

De nekem teljesen más fogalmaim vannak egy kiegyensúlyozott kapcsolatról. Nem a volt barátommal összehasonlítva, inkább a többi emberrel. Úgy csak egy emberrel kerülnének szembe a nézeteim, így viszont a legtöbb általam ismerttel - ijesztő tud lenni.
Én úgy gondolom, a szerelem nem örök. Egy tűnő mámor, ami idővel elillan és marad egymás kölcsönös tisztelete, szeretete, a függőség, mely érzelmi biztonságunkat illeti, és ez utóbbi egy teljesen termézetes dologként értendő függőség. Az ember társas lény, én pedig csak a szabályokat erősítem.
Szerintem a szerelem múlásával együtt távoznak a nagy érzelmes jelenetek is. Kinél később, kinél korábban... Már nem feledkezel bele a másik tekintetébe, már nem megy el egy nap azzal, hogy bizonygatjátok egymásnak azokat a le nem hozott csillagokat. Ilyenkor jön előtérbe az érzelmi beszélgetéseket felváltó értelmi időtöltés. Nem Shakespeare pályafutásának elemzését értem ezalatt, hanem minden köznapi cselekvést, melyeket átitat ugyan az érzelem, persze nyilván, de már nem csak kettőtökről szól, hanem észreveszitek azt a 7 milliárd embert, akik hozzátok hasolnóan földi levegőt szívnak. És ez egy döntő szakasz lehet. Ha az érdeklődés, az értékrend, melyhez mindketten ragaszkodtok, távol áll egymástól, akkor annyi a dolognak. Jön a kiábrándulás, a csalódás, s az azt hittük mindörökké tart életérzés elvesztése.
A szociálpszichológia nagy képviselői is megállapították, hogy az emberi kapcsolatok feltételének tekinthetjük a felek számára fontos dolgokban való egyetértést. Nem jut eszembe a fazon neve, akihez ezt így konkrétan köthetjük, talán Osgood vagy Newcomb... De nem akarok hülyeséget mondani. A lényeg az, hogy amennyiben egy, a személy számára fontos attitűdről és egy fontos másik személyről beszélünk, aki nem képviseli az ő normáit, értékeit, vizsgálati személyünkben feszültség jön létre. És minél alapvetőbb, meghatározóbb az a nézet, illetve minél fontosabb a számára a másik, a feszültség annál nagyobb. Idővel pedig összeroppan a súly alatt.
Mit tehet ilyenkor az ember?
A: változtat az attitűdjein
B: változtat a másikkal való viszonyán

Hogy mi a helyes válasz?
Olyan nem létezik.
Ha az A-t választod, elveszíted önmagad, az autonómiád (amiről szeretnék még majd szót ejteni), a családod és környezeted, melyek hosszú évek munkájának az instrumentumai. Ezek nélkül érzi csak az ember igazás hontalannak, sehová sem tartozónak magát.
Ha a B-t, akkor úgy jársz, mint én. Szakítotok, még hónapok múlva is bevillan a mi lett volna ha-kérdés, meg még sorolhatnám.

És ha már az autonómia is szóba került. Nem gondolom, hogy feltétlenül el kellene veszítened az önállóságod, az egyediséged, a természeted, "csak mert" kapcsolatban élsz. Nem túl építő jellegű ez a "nélküled nem vagyok senki", "nem vagyok egész, "nem tudok élni"... A másik is egy önálló individuum és te is. A találkozás és a kiépült kapcsolat valóban kihozhat belőled többet, rengeteget adhat, fejlődhetsz és így tovább. De hogy ezek után egyedül képtelen légy létezni? Ne legyenek saját pillanataid, élményeid, sikereid, aztán végül elveszítsd önmagad... Vannak, akiket ez boldoggá tesz, s minden bizonnyal ez az én fiatal korom, tapasztalatlanságom és nehezen kierőszakolt részbeni függetlenségem elvesztése miatt érzett félelmeim eredménye. Nem tudhatom. De ha már nincs olyan, hogy te, csak ti, akkor miről mesélsz a nap végén a másiknak? Nem öli ez meg az emberi kapcsolatot? Bármilyen kapcsolatot?

Mikor kórházban vagyok, Anya is mindig velem van. Mi már összeszokott párosként rengeteg terhet le tudunk venni a nővérek válláról, kényelmesebb így nekem és az aggódó családnak is. A műtéteim nem a gyerekjáték kategória cimkét viselik. De ez két hetet jelent egy szobában. Két karakán nő, akik alapvetően jó viszonyt ápolnak, anyja és lánya, ezer harcot vívtak már meg vállvetve és had ne soroljam tovább. De mikor már vége a műtétnek, mikor már nem szorulok kiszolgálásra, mikor már minden rendben és eljön az üresjáratok ideje... Az kegyetlen. Akkor már nem azért megyünk ki a folyosóra sétálni, hogy erősödjek, hanem hogy mást is lássunk egymáson kívül. Akkor már nem azért megyünk le kávéért az automatához, mert a szervezetünk üvölt a koffeinért, hanem hogy történjen valami. Az ebédet rég nem az éhség váratja veled, hanem bizonyíték, hogy az idő minden unalmas percével együtt, de halad. És ebbe bele lehet bolondulni. Csak két hétről beszéltem. Az utolsó napokban már szó szerint egymás elől is elszívjuk a levegőt. Idegesít, ha hangosan vesz levegőt, idegesít a járása, minden!
És ez bármilyen jellegű emberi kapcsolatra rávetíthető.

Hát ez egy jó hosszú epizód lett, bele is fáradtam egy kicsit. Most hagyjuk a többit. Néhány tény:

-Már csak néhány vizsga, egy tárgyból megbuktam, egyszer ezt is el kell kezdeni.
-Már megint minden nap sírok, ez nem jó, utálok meneküli a szobatársaim tekintete elől.
-Most egyedül vagyok, bőghetnék, de ilyenkor meg nem kell. Murphy.
-A szeretet hiányzik, de kegyetlenül. Ez egy teljesen normális dolog. De nekem már a szex is. Ez is normális, de velem ilyen még nem nagyon volt. Hát szívás lehet kamasz fiúnak lenni.
-Ez befolyásolhatóvá teszi az embert, ami nem túl jó dolog.
-Ma délben keltem fel 16 óra alvás után, azt hallucinálva, hogy valaki hátulról ölel.
-Lassan a neurotikusból átcsúszok a pszichózis kategóriába, ami szintén nem egy kívánatos dolog.
-Hangulatváltozásaim amplitúdója és frekvenciája rohamosan nő, szívás ezzel együttélni.

-> Talán igaza van annak az illetőnek, aki azt mondta nekem pár napja:
"Jól pofán kéne téged baszni"
(Elnézést a kifejezésért, de hű szerettem volna maradni az igazsághoz)

Szólj hozzá!

Pofára esés

2011.01.17. 13:10 :: Emptiness

Azt hinné az ember, hogy ha és amennyiben valaki 19 évet él 15%-os látással, az megtanul normálisan esni... Hát nem. Most egy órája akkorát estem, hogy a kollégium alapjaiban rengett meg, pedig előtte haladtam csak el. És sikerült olyat produkálnom, hogy arccal fogtam fel a becsapódást. Ilyenre még nem volt példa eséseim történetében! Azt a szerencsétlen béna eget, azt! Odajött két srác és eltámogattak egy lócáig, ennyi szerencsém volt, mert nagyon beütöttem mindenem és ilyenkor még pluszban szédülök a fájdalomtól. A fogaim kicsit szabályosabbak lettek, az ajkaim mérete mögött pedig még Angelina Jolie is elbújhat! Így már senki nem veszi észre a volt herpeszem helyét...
A lényeg, hogy a szemüvegem és a nadrágom megúszta. A szemüveg a maga 100ezres értékével azért kellemetlen lett volna. A nadrág meg már élt túl rosszabbat is.
Egyébként a vizsgák már teljesen kimerítettek. Reggel írtam egyet, de már most jelentkezhetnék a következőre. Mert hiába a tanulás, ha leblokkolsz, amikor nem kellene.
Hogy mi értelme van ennek a bejegyzésnek?
Anya most eléggé kivan, nem akarom ezzel terhelni, meg amúgy is:
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!

Egy ötöst azért szívesebben mondtam volna :S

Szólj hozzá!

Zombi

2011.01.13. 16:09 :: Emptiness

Az embernek mindig az kell, ami nincs. Nekem megfelel ez így, de azért kétségbe vonnám, hogy ez a jelenlegi álapotom mennyire normális.
Én tényleg átmentem zombiba, ami így vizsgaidőszak alatt ideális ugyan, de nagyon nem én vagyok.


Valaki szerint örüljek neki, meg szerinte ez most egy nagy változás előjele lehet.
Hát, én nem szoktam nagyokat változni. Bár épp ez a bejegyzés cáfol meg a leginkább.
De tényleg, fura vagyok, bár talán csak önmagamnak.


Kezdjük azzal, hogy reggel az ébresztő előtt ébredek. A mai első emlékem az volt, hogy azon agyalok, hogy milyen dolgokat tudok megsinálni szobán kívül, pl a fürdőben, hogy ne keltsem fel feleslegesen a társaimat, hogy mit kapjak fel, meg hogy hogyan lehetne egyszerre több dolgot csinálni, és így hogyan juthatna több időm a tanulásra. Maguk a gondolatok abszolút engem tükröznek, de tegnap este éjfélig tanultam, és reggel 6:57-kor már képes voltam ilyen komplikált dolgokon agyalni!
Ilyet előtte csak hallomásból ismertem.


Aztán a szokásos: be az emberek közé. Nekidőltem egy oszlopnak és figyeltem ezt a sok idegent, a csoporttársaimat. És már nem az foglalkoztatott, hogy hová tűnt az egykori szociális profizmusom, csak az, hogy szomjas vagyok.
A vizsga előtt, de még alatta sem éreztem semmi szorongást, nem remegett, nem izzadt a kezem, mint máskor mindig.


Vizsga után felhívtam Anyát, hogy meglesz, no para. Ő mesélte, hogy meghalt a dokija. Máskor az ilyen hírektől padlót fogok. Most az volt az első gondolatom, hogy akkor Apának ki fog gyógyszert felírni. <- pszichopata vagyok!


Meg egy egocentrikus liba. Mostanában olyanokat sinálok, amiket előtte sosem. Soha a büdös életben nem ültem csak úgy le a tükör elé, hogy na akkor lássuk csak hogy áll nekem ez vagy az a frizura. Nem érdekelt, hogy ki van-e festve a körmöm, most meg francia-manikűrrel pepecselek.


Ez egy 13 éves kislány dolga, nem egy majd 20 éves egyetemistáé!!!
Mondjuk tegnap épp kicsíptem magam csak úgy alapon, lementem egy kávéért, egy fazon épp szerelte az automatát és simán ingyen kaptam. De kaptam már amúgy is...
Na de a lényeg, hogy egyedül intézgetem a dolgaimat, és ennyiből áll a napom. Meg tanulok, meg a kislányos hülyeségeim. Bár, ha pszichológusszemmel nézem a dolgokat, nekem az ilyen tevékenységek kimaradtak az életemből, mikor azoknak meg kellett volna történniük. Így most törnek a felszínre.
Na erről ennyit.


Arról meg már ne is beszéljünk, hogy vizsga és menzaebéd után visszajöttem, kivittem a szemetet, elmosogattam, rendet raktam és leültem tanulni!!!
Ilyet azelőtt soha!!!


Komolyan mondom, itt valami nem oké...

Szólj hozzá!

Hajnitlanul, de ez van

2011.01.10. 17:30 :: Emptiness

Ez is egy nap csak...

A mai napom fenomenális volt. De nem túlzok. Frankón az volt.
Egy régi dokim ott kellett hagynom, mert már betöltöttem a 18-at. Egy éve már, de nem siettük el az új felkutatását, mostanra jutottunk el hozzá.
Rikta Kórképek Osztálya
Hát attól még baromi sokan voltak! 4 fő/m2 kb :)
Lincshangulat és harc az előrejutásért!
Engem hárman képviseltünk, szüleimmel és jómagammal egyetemben. Anyát beküldtük a harcmezőre, ő a legkisebb és neki van a legnagyobb szája alapon, apa meg én meg kint kávéztunk. Ki miben a legjobb ugye...
Nagy nehezen bejutottunk, a doki kedves volt, de úgy volt vele, egyszer élünk, elszalad a fényképezőgépéért két épülettel arrébb. Az asszisztensnő szintén elment. Anya, apa és én ülünk, nézzük egymást és mind ugyanarra gondolunk. A kint várakozó tömeg életben hagy majd minket, ha végzünk?
Doki vissza, masina elő, az arcom nem lesz benne, de minden hegem egyenként igen, több beállításból...
Akkor ugye felvette a kórtörténetemet, laza fél óra alatt meg is voltunk azzal a részével, más kb tíz percig volt bent.
De ha már idáig utaztunk, akkor uccu neki! Vérvétel, ultrahang fül-orr-gége!
De jó!
Vért gyorsan vettek, csak 3 üvegcsével, majd UH...
Már az előző szardíniásdoboz méretű váró is csúcs volt, amit egy alagsorban helyeztek el, minimális költségvetéssel (=két dolgott ne keress: fény és levegő), de itt megint a föld alatt vártunk egy jó 2-3 órát, hogy aztán egy nő, meg NYILVÁN egy fiatal orvostanhallgató elhasználjanak egy tubus UH-gélt a felsőtestemen.
Utána spuri a FOG. Á, 53? Na jó, kirakom megint. Sorszám, amiről csak annyit, hogy már a 3jegyűeknél jártak...
Fiatal doki: mit vizsgáljon ő rajtam? Mondom: fül, orr, gége. Aztán elmagyaráztam neki, ő megkínzott, majd úgy ítélte, nem volt még elég hosszú a napom: gyerünk hallásvizsgálatra, aztán "nemtudomhova", hogy javítsanak a rekedtes hangomon. Ezutóbbi egy korábbi műtét szövődménye. Király, nekem már úgyis mindegy alapon elindultunk felfedezni egy újabb föld alatti objektumot.
Vizsgálati eredmény: 20% minusz -> hallókészülék. A tiéd!
De aztán mutattak pár átlátszó kütyüt és most egy kéthetes próbaidőn vagyok, hogy meg tudom-e szokni.
A megjegyezhetetlen nevű helyre most nem mentünk.

Mindent összevetve hulla fáradtan egy Dolbi Szörráund rendszerrel az agyamban gépelgetek itt a kihűlt neocitránom mellett, és próbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a saját légzésem magamnak jelenleg egy hiteles Dart Vader szimuláció.

A mai nap tehát rájöttem, hogy ez a világ kegyetlenül hangos és halláskárosultként, amit amúgy most derítettek ki, sokkal könnyebb egy állandóan nyüzsgő koliban aludni, mint azoknak, akik hallanak minden apró lényegtelenséget.

2 komment

Elégtelen

2011.01.09. 11:38 :: Emptiness

Reggel ülünk a konyhában a kiccsaláddal, én beszélek, majd pár perc múlva azt veszem észre, hogy tök egyedül vagyok. Én elhiszem, hogy unalmas vagyok, de ennyire???

Ó, és ezek után legyen önbecsülésem és pozitív önképem.

:(:(

1 komment · 1 trackback

Fura, de jó

2011.01.07. 16:20 :: Emptiness

A dolgok valahogy teljesen kicsúsztak a kezemből. Az irányítás már rég valami magasabbrendű kezében vagyok, én pedig mint paszív elszenvedő... nem esek kétségbe! Ez tőlem hatalmas dolog! Én magam sem értem, hogy hogy nem tépem a hajam és sikítok torkom szakadtából. Szidnom kellene a sorsot, a tanárokat, magam és mindenki mást is. Helyette teljes lelki nyugalommal gépelgetek most is a kávémat iszogatva. Most valahogy úgy vagyok vele, hogy megteszem, ami tőlem tellik, többet úgyse tudok. Más is bukott már meg ebből-abból a világtörténelem során, s nálam bár most még semmi nem végleges, de sajnos elkerülhetetlen. Tőlem senki ne is várjon többet. Olvasgatom a könyveket, próbálom levadászni a tanárokat lehetőségek után kutatva, törekszem arra, hogy a vizsgáim, amikből még minimum 8 van, és a doki-látogatásaim ne üssék egymást - éééééés ennyi. Tehetek ennél többet? Talán, de milyen áron?


Nekem most fontos, hogy tudok enni, aludni, nem akarok kinyiffani és nem sírok napi 24 órában. Korlátaim vannak, amiket mindig legyőztem eddigi életem során. Ezt a jó szokásomat nem áll szándékomban feladni. De most pihennék.


Egy vizsgaidőszak nem a legmegfelelőbb alkalom erre, de ez van. Mindenki tehet egy szivességet. Nem, ezt nem rossz értelemben értem. Senkire nem haragszom. Ez most így jött össze.


Te jó ég, már csak ey füves cigi hiányzik a kezemből :D De tényleg így gondolom!
És az vesse rám az első követ, aki az idegösszeomlást és a gyomorfekélyt választaná a buddha-állapot helyett! :)

És amit most végtelenítve hallgatok:

https://www.youtube.com/watch?v=CbsnpCVIk64

 

Szólj hozzá!

Most múlik pontosan...

2011.01.04. 14:18 :: Emptiness

Na tehát.
Egyes karokon szerencsétlen egyetemi hallgatók indexébe előre kinyomtatott papírt ragasztanak, a tanulmányi osztályon pedig hatalmas betűk hirdetik: Az indexbe a diáknak írni tilos!!!
Nekünk meg: írj be mindent te, ha elrontod menj és pecséttel sztornóztasd az adott sort, a sorrend nem mindegy, de senki nem tudja mi alapján kell, mindenki mást mond, hajkurászd a tanárokat aláírás után, számolj ki mindent, de csak ceruzával írd be, állj sorba egy fél napot a leadásáért, majd tűrd szó nélkül a nőci csípős megjegyzéseit... és így tovább.

Normális ilyenkor a petárda hangját hallani? Az már nem tilos?

Na nem baj, fasza gyerek vagyok, majd megoldom.

És ami a címből is sejthető: jobban vagyok. De most tényleg. És úgy örülök neki, mint majom a farkának. Majd kiugrok a bőrömből! Még a folyamatosan kuszálódó események sem térítenek el.
Már tegnap is rendesen ettem, de ma már jól is esik. Este pedig rámírt egy csoporttársam, hogy neki is összejöttek most a dolgok, nem vagyok egyedül. És fiú. Akkor ez most női megérzés volt vagy lehet, hogy konyítok valamit az emberekhez? Vagy mindkettő? Vagy véletlen?
De milyen furcsa. 10-kor keltem, 2-kor még nem aludtam. Szörnyen fájt a fejem, még jó, hogy az algopirint nem raktam el, mert nagyon rossz ilyenkor még keresgélni is. Egy fél szem mindenesetre segített rajtam. Aggaszt viszont, hogy az utóbbi napokban csak fájdalomcsillapítóval tudok elaludni.
Reggelire bevágtam két(!) brióst, kávé mellett megvertem anyát römiben, tanultam, e-mailekkel inzultálom jegybeírásos időpontokat elhallgatni vágyó tanáraimat, szóval meglepően inpulzív napom volt eddig.
Holnap délután megyek vissza Debrecenbe, holnapután vizsga. Ez kevésbé örömteli, mert nem nagyon tudtam felkészüni, de nem adom fel, van még pár éjszakám a dologra, reméljük a kettes összejön!
Na igen, az ember átértékeli a kettes értékét, amint bekerül a felsőoktatásba.

Már csak remnykednem kell, hogy az általános unipoláris depresszióm nem vált át bipolárisba. 12 éves korom óta már megtörtént volna, ha hajlamos lennék rá. sak ez a nagyon hirtelen jókedv és energikus hozzáállás... Tuti csak az antidepresszáns.
Két záró gondolatom pedig:
- ma még talán írok, ha lesz mit,
- megyek ebédelni. :)

Szólj hozzá!

Mintha

2011.01.03. 12:57 :: Emptiness

Sikeresen bevettem a gyógyszert az elmúlt két napban -> hányinger nélkül ébredtem. De még mindig sokat sírok, kel még pár nap, hogy visszaálljon minden.

A legdühítőbb dolog, ha pszichológiát tanulsz , hogy gyakran visszahallod a saját gondolataidat. Jelenleg a klinikai gyermeklélektan nevű tárgyamat próbálom átvenni, azon belül is a kamaszkori részt. Nehéz. Mintha a régi naplómból másoltak volna ki bizonyos részeket. Az pedig csak tovább nehezíti a helyzetem hogy azzal is szembesülnöm kell, hogy újra fenyeget a veszély, a lehető legtöbb vonatkozásban.

Normális, érthető mondatoka már nem is tudok írni.

Írnék én többet és jobbat is, de szorít az idő. Hatodikán vizsga, én meg még végig sem olvastam az anyagot.

Azért leszek majd még. Úgysem tudom megállni.

Szólj hozzá!

Köd

2011.01.01. 19:21 :: Emptiness

Újra itt.

Évekkel ezelőtt egy nő figyelmeztetett, hogy ne álljak rá túlságosan a paroxatra, ami egy antidepresszáns. Az ő fiát akkor Csernus próbálta leszedni róla. Milyen könnyű volt nevetni, és azt mondani, hogy ez velem nem történhet meg.

A pszichiáterem szerint könnyű kis szer, nem okoz függőséget, bármikor tünetmentesen leállhatok vele.

A háziorvosom minden egyes alkalommal majd' imádkozik nekem, hogy hagyjam abba, mikor megyek hozzá felíratni.

Na, én megpróbáltam leállni. Nem először.

Nem ellenkampánynak szánom ezt, a hiba minden bizonnyal bennem van. A gyógyszer talán nem fizikai függőséget okoz, a lelkit pedig én generálom. Ki  más?

De gyűlölöm, hogy amennyiben azt az egy szemet kihagyom, a rá következő 3. napon már azon agyalok, hogy hogyan vessek véget az életemnek. Ha egy hétig nem veszem be, a gyomrom nem fogad be semmilyen táplálékot. A nagy kérdés:

Már soha nem élek majd gyógyszer nélkül???

Emlékszem még, mikor először észleltem ezeket a tüneteket. Nem szándékosan hagytam abba, csak elfelejtettem bevenni. Máskor elfelejtettem kiváltani és jött a hétvége. Beletelt egy kis időbe, míg összekapcsoltam a tünetet a gyógyszerrel.

A bejegyzést egyébként nem ennek szánnám. Nem az "elvonási tüneteim" állnak most életem központjában.

Hanem az a kibaszott magány.

Amit nyilván magamnak köszönhetek.

És hogy szinte már érzéketlen vagyok, a szó legelemibb értelmében. Csak megszokásból veszek kabátot. Anya két réteg hosszúújjúban még plédet teker maga köré. Rám meg az sincs hatással, ha tűzforró vizet sikerült engednem a kádba. Igen, ez a másik véglet is aggaszt, mert rosszul leszek a melegben, szédülök, ájulhatnékom van, de a tény, hogy elvileg süt... mintha nem is így lenne. Persze vannak józan másodperceim, mikor tudatában vagyok a dolgoknak, de egyébként minden olyan körülöttem, mint egy homályos álom, csak egy a gond. Ebből nincs ébredés.

Lehetek bárhol. Lehetek Debrecenben, ahol tanulok, bemehetek az intézetbe, várhatok az előadásra, letudhatom a "szia, tanultál?" feleleteket, de mintha nem is én csinálnám. Várok az órára, körülöttem nyüzsögnek az emberek, nézem őket, és nem értem. Mi a baj velem?

Csak oda kellene menni, és társalogni. Ebben régen annyira jó voltam. Nem értettem, mi benne a nehéz. És most sem tudom megmondani. Hiába lettem szenvedője a dolognak.

Pszichológiát tanulok. Azt hinnéd, ilyen közegben hamar szemet szúr valakinek, ha baj van. Hát tévedsz. Az a néhány kémlelő tekintet, ami meglepő módon épp fiúktól jön, nem segít. Talán mert egy fiú képtelen odajönni. Ez nem hiba. Csak tény. Ők erre képtelenek.

Csak tudnám, mikor vesztettem el önmagam felett a kontrolt.

Néhány hónapja szakított velem a barátom. Ő volt az első, akit képes voltam szeretni is. Szerelemmel. Másnap mentem vizsgázni valamiből. Rá talán egy napra a tanulás miatt egy lány szóba elegyedett velem. Kérdezett, én feleltem. Reakció: Nem mondod komolyan? Dehát tegnap nem látszott rajtad semmi! Annyira összeszedted magad! Nagyon erős vagy!

Hát jahh. Mindig ezt hallgatom. Hogy mennyire erős vagyok. De most őszintén. Tényleg az vagyok? És ha igen, jó ez nekem? Nem volt elég ebből 19 év? Nem eshetek össze nyugodtan? Nem kürtölhetem világgá: szarul vagyok!

Ezek szerint erre én képtelen vagyok, remek. Pedig azt hinné az ember, hogy ha én ilyeneket írok, ha nyavajgok, ha agonizálok - a volt barátom szavaival élve -, akkor tuti, hogy az életben, a hétköznapjaimban is megnyilvánul ez az önsajnálat. Hogy körülöttem ettől szenvednek az emberek stb.

De ezért kezdek újra blogolni. Mert nem tudom máshogy kiadni magamból. És ismerjük a mondást: mindenki jó valamire, ha mást nem, elrettentő példának. Na, mivel én erőteljesen a 2. kategóriát erősítem, minek írnék egy füzetbe? Akkor ki látná a példámat?

Nem sok értelme lenne.

Nem tudom mit kellene tennem. Segítségre lenne szükségem, ezt már látom. De ki tudna nekem segíteni? A pszichológus, akinél utoljára voltam, a 2. alkalomra el sem jött. Ezek után hogy keressem? Kerestem azért, de nem válaszolt az üzeneteimre. Hozzá már akkor se mennék vissza, ha fizetnének érte.

A pszichiáterem oldalán meg két titkárnő pötyög megállás nélkül a gépbe, gyakran észrevettem régen, míg jártam hozzá, hogy azért fülelnek rendesen. Már csak a pop-corn hiányzik a kezükből.

Az egyetlen dolog, ami mutatja, hogy még ember vagyok, a fájdalom. A fizikai és a lelki.

Épp egy hatalmas összeveszésen vagyunk túl a családommal. Az egyik fő hangadó természetesen én voltam. És mi van most?

Anya tuti a szobájukban sír és filmet néz. Apa lent az irodájában van, dühös ránk.

Öcsém elhúzott egy haverjához. Neki vannak, neki könnyű. Ő szilveszterkor sem itthon volt, hanem egy másik városban, egy baráti társasággal. Mint a legtöbb normális ember. Állítja, hogy szeret itthon lenni. Főleg mikor kijelentem, hogy én nem. Azért van különbség. Ha szabad akaratodból vagy itthon, de van alternatíva. Ha van még pár hely, ahol szívesen látnak. Az teljesen más. Nekem itthon kell ülnöm,  hallgatni a vitákat, részesük lenni és még sorolhatnám.

Épp vagy egy fél órája jelentettem ki, hogy vissza akarok menni Debrecenbe. Csak hatodikán lesz vizsgám, de én már most ott lennék. Ott sem könnyű. Tele minden gondtalan fiatalokkal, örömteli történetekkel az ünnepekről, amiket hallgatni... na az fáj.

De érzek legalább.

Mást már szerintem nem is tudok érezni. Ebbe kapaszkodhatok egyedül. Ha nem eszek, na az tud fájni. Minden ideg először a gyomromat találja meg. Jó lenne megint éhezni, fogyni. Látni, hogy van még, amit én irányítok. Jelenleg 65 kiló simán vagyok. Ez akkor üti csak meg az ember fülét, ha voltam már 50 is.

Ha csak simán beverem valamimet, azt már nem érzem, és ez nem szép gondolatokra sarkall. Ott van még az a régi zsilettpenge az éjjeliszekrényemben, és mióta leálltam, soha ilyen erősen nem hívott még.

Ez annyira helytelen. Azon agyalni, hogy hogyan tehetnék magamban kárt. Mikor a betegségem mindenképp megöl majd pár évtizeden belül.

De hiányzik az érzés. A lét. Mikor még a ruháim is színesek voltak!

Anya ma bejött, hogy fehéreket mos, van fehér szennyesem? Nagyot koppant nekem.

Én, aki a lila és a pink minden árnyalatát előszeretettel hordtam, aki nem féltem soha a színektől, akinek lila tincsek tarkították a haját...

Basszus, belenéztem a bőröndömbe, nyitva volt a teteje. Fekete, minden csupa fekete. Sehol egy szín, csak és kizárólag fekete. Más.

A tavalyi évben 10 hónapon át szinte sose aludtam egyedül. Már hónapok óta külön vagyunk, de még mindig nem szoktam hozzá, hogy éjjel, mikor felébredek, ne találjak magam mellett senkit.

Majd' 20 éves fejjel jutottam el arra a szintre, hogy plüssállattal alszok.

Nem tudom még, hogy mi lesz ennek a vége. De jó lenne már egyszer a remény nélkül lefeküdni, hogy reggel ne keljek fel.

Na jó, mára belefáradtam a gépelésbe. Remeg a kezem és folyamatosan javítanom kell, amit írok. De szerintem elég is volt belőlem ennyi mára.

3 komment

Utolsó bejegyzés

2009.10.31. 11:06 :: Emptiness

Végleg befejezem a blogom írását. Nem látom értelmét több nyavajgásnak. Nem törlöm, de nem is írom többé.
Vigyázzatok magatokra és legyetek nagyon boldogok!
Ennyi voltam

2 komment

süti beállítások módosítása